Előszó
Nem várható el egy magamfajta trottytól, hogy normálisan el tudjon mondani egy történetet. Nekem az is rohadtul elég, hogy elboldoguljak ezzel az iszonytató számítógéppel. Megszámoltam a bepötyögött szavakat, ezt megcsinálom óránként, és ha a technikának hinni lehet, 94 536 vár magára. Sok szerencsét. Maga akarta, maga fizetett érte, hát seggelje is végig. Ahogy mondani szokás, én megszenvedtem a művészetért, most magán a sor.
Nem állítanám, hogy teljességgel groteszk élmény volt. A Projekt, ahogy maga makacsul nevezi, megakadályozta, hogy igyak ebédidőben, hogy elérhetetlen nők után folyassam a nyálamat, és hogy veszekedjek a lehetetlen szomszédokkal. A javaslata alapján többé-kevésbé rendszeres életet éltem az elmúlt hét hónapban, és azt a visszajelzést kaptam, hogy ennek jótékony hatása egyértelműen kiolvasható az arcbőrből, derékbőségből és szemfehéréből.
A berögzült napi rutin perverz módon kellemesnek bizonyult. Reggelente akkor keltem, amikor a legtöbb tisztességes ember még egy utolsó pohárkát fontolgat lefekvés előtt, lezuhanyoztam, könnyű léptekkel letáncoltam a lépcsőn, elropogtattam egy tál Bran Buds korpás müzlit, majd tiltakozó papucsomat dolgozószobai pályára állítottam. Bekapcsolom a számítógépet – mely folyamatot Roman fiam úgy nevezi: „rácuppanni a mátrixra” –, undortól gülü szemmel átfutom, milyen baromságokat írtam előző éjjel, belehallgatok a Logannel készített basszorkányos interjúszalagokba, rágyújtok egy Rothmanre, és ímmel-ámmal belecsapok a billentyűkbe. Ha a nap jól telik, fellépek az emeletre egy kis jutalommaszturbálásra – amit Roman minden bizonnyal úgy nevezne: „rácuppanni az ágyra” –, és egészen este hét körülig nem is jut eszembe az üveg. Összességében tiszta és tisztességes élet.
Ha az ember vidéken bérel házat, azzal az a baj, hogy hirtelenjében mindenki meg akarja ismerni. Megérem egyfolytában elhárítani Oliver, Patricia, Rebecca és mások próbálkozásait, akik két dimenzióban gondolkodva azt hiszik, hogy az időm végtelen, a pincém pedig feneketlen. Néha-néha a Szuka lepottyantja a fiút vagy a lányt hétvégére, de mindketten elég nagyok és rondák már, tudnak vigyázni magukra, nincs szükségük rám ahhoz, hogy megsodorjam nekik a spanglit vagy befonjam a hajukat. Jövő héten Leonora beköltözik a házba, amit tőlem kapott, és végleg megszabadulok tőle. Túl öreg már, hogy rajtam csimpaszkodjon.
Nem, mindent összevetve azt mondanám, hogy ez a dolog zajos siker. Mármint folyamatként, csakis folyamatként. Hogy a késztermék ér-e lópikulát is, azt természetesen maga mondja meg.
Nagyon jól tudom, hogy még ki kell cifrázni. Gondolom, maga majd eldönti, kell-e egy egységes nézőpont – konzisztens egyes szám harmadik személyű elbeszélés, egy mindentudó mesélő, egy megbízhatatlan narrátor vagy megbízható kurátor –, meg az összes ilyen irodalmi baromság. Mivel a fele levélformában van, egy kis cicoma itt, egy kis csinibini ott, és hívhatjuk Levélregénynek nem igaz?
A címre a legkedvesebb ötletem a Más emberek versei, bár van egy olyan gyanúm, hogy a maga marketingesei ezt egy húzással buzisabbnak találják majd a kelleténél. Számomra ez a legjobb cím, az egyetlen cím. Úgyhogy akármilyen giccses alternatívát találnak is ki, nekem ez a könyv mindig is Más emberek versei lesz, és semmi más. A maga javaslata – az És most? vagy Na akkor?, vagy mi a fityfene is volt az – nekem egy szájszagnyit Joseph Heller-es és öklendezően piacvezérelt, azt hiszem, így mondják. Amúgy egészen tetszik A csodatévő, én erre kokszolnék. Biztos maga is előrukkol majd a saját elmés javaslatával. Roman szerint például a Whisky és szóda frappáns lenne.
A részletek nagyjából pontosak. Ha erőt venne magán a kiadói pánik, megváltoztathatja a neveket és dátumokat – én a negyedikről tojok rá. Mindenesetre ahogy ezt leadom, esedékes a tiszteletdíjam második részlete: én már caplatok is vissza a füstbe, keresek magamnak egy lotyót meg egy bárt, úgyhogy a csekket a Harpóba dobja be, ahol üzenetet is hagyhat, melyben megfogalmazhatja, szakmai véleménye szerint mennyire keveset is ér ez az egész.
E. L. W.
1
Úgy állt a helyzet, hogy éppen akkor rúgtak ki az újságtól egy igencsak eltúlzott inci-fincidens miatt: csak mert egy premieren sértéseket kiabáltam a zsöllyéből.
– A színikritika veleje a nyugalmi állapotban alkotott ítélet – visította szerkesztőm, ez a hájas hurka, aki még mindig remegett a jajgatás és nyivákolás hullámaitól, melyeket színészek, rendezők, producerek és (bármilyen hihetetlen) gőgös, gyáva smokk kritikustársak zúdítottak rá faxon és telefonon egész álló délelőtt. – Tudod, hogy kiállok az embereimért, Ted. Tudod, hogy tisztelem a munkádat.
– Rohadtul nem tudom. Azt viszont tudom, hogy nálad okosabbak azt mondták neked, hogy a dicsőségedre válok, már amennyi egyáltalán van neked.
Azt is tudtam, hogy azok közé a szenilis kis vakarékok közé tartozik, akik azt mekegik bele a gin-tonikjukba a West End színházainak előcsarnokaiban és bárjaiban, hogy „Azért járok színházba, hogy szórakoztassanak”. Ezt meg is mondtam neki, és még egy teli tokával többet.
Egy havi fizetés, őszinte sajnálat, egy förtelem rehabklinika telefonszáma, és máris szabadon úszhattam.
Aki csak félig is tisztességes ember, valahonnét biztosan kirúgták már: iskolából, tanácsból, sportcsapatból, tiszteletbeli tanácstagságból, klubból, sátánista csoportból, politikai pártból… valahonnét. Ismeri azt az eufórikus érzést, ami felbugyog bensőjében, ahogy kisasszézik az igazgatói irodából, kiüríti a szekrényét vagy lesöpri a tolltartókat az asztalról. Nincs értelme tagadni, hogy mind úgy érezzük, alulértékelnek bennünket: az, hogy hivatalosan is levesznek egy ügyről, csak igazolja a megérzésünket, miszerint az érzéketlen világ nem becsül meg bennünket. Furcsa módon ez csak növeli azt, amit a pszichoterapeuták és a médiabeli kamuhintők „önbecsülés”-nek neveznek, mert bizonyítja, hogy mindvégig igazunk volt. Ritka élmény ebben a világban, hogy igazunk van bármiben is, csodát tesz az önbecsüléssel, paradox módon még akkor is, ha éppen az a gyanúnk igazolódott be, hogy mindenki szerint csődtömeg vagyunk.
Felszálltam a hajóra, ami az újságíróvilág és a valóságos London között rója ostoba útját, és néztem, ahogy a Vasárnapi Varacsk épülete felfelé nyúldokol, miközben lassan csomók csomósodtak dögös személyem meg a dögletes dokkok közé, és ahelyett hogy lehangolt vagy kifacsart lettem volna, felágaskodott bennem a megkönnyebbülés és a szünidei fickósság.
Ilyenkor és csakis ilyenkor az ember saját lánya áldás lehet. Mostanra, fél egyre Leonora el-magas-sarkantyúzott a Harpo Clubba. Biztosan ismerik a helyet, amire gondolok (nem használhatom az igazi nevét, mert ugye az ügyvédek): forgóajtók, nagy bár, kényelmes fotelek, klassz éttermek, nagyjából elfogadható festmények a falakon. Nappal megtöltik a menő kiadók és azok, akiket anno Médiahordának neveztek; éjjel a Soho tegnapi bohémjai és kiégett piásai vigasztalódnak azzal a privilégiummal, hogy ma még nekik nyal be a holnapi eresztés hosszú nyelve.
A hátsó sörözőben Leonora (aligha az én ötletem a név, ami mindent el is árul a gyermek hitványságos anyjáról) megölelt, lesmacizott és felvisított:
– Apúúú! Mi szél hoz ide napközben?
– Ha kiveszed a nyálkás nyelved a fülemből, elmondom.
Feltehetőleg azt deliriálta, hogy ha egy némileg híres lány és annak némilegebb híres apja ilyeténképp mutatja ki lagymatag szeretetét, az majd irigységet és tiszteletet fakaszt az ő szarrágó burzsoá nemzedékének tagjaiban, akik csak hotelekben találkoznak szüleikkel egy tea mellett, és eszükbe nem jutna nyilvánosan káromkodni, dohányozni vagy vedelni velük. Rohadtul jellemző Leonorára; az ország tele van pubokkal, ahol közönséges családok három nemzedéke iszik, káromkodik és dohányzik együtt minden basszorkányos este, és át sem fut az agyukon, hogy milyen szenzációsan mázlisták, amiért ilyen fantasztikusan mesés a kapcsolatuk a csodálatos apucikájukkal.
Ledobtam a cigit meg a kovát az asztalra, és úgy tettem le pehelysúlyom, hogy a párnás pad rottyantott egy egészségeset, akár egy jól bekajált római császár. Ahogy körbepásztáztam, a szokásos söpredék kerülte a tekintetemet. Pár színész, névtelen-nemtelen reklámosok, a buzeráns, akinek építészeti műsorai vannak a négyes csatornán, két kikent-kifent vén trotli, akiket rocksztárnak tippeltem, és egy asztalnál négy nő, akik egyikéről tudtam, hogy kiadó, és akik mindegyikéről tudtam, hogy szívesem szobára vinném és jól felnyársalnám a vörös virgácsomra.
Leonora, akit sosem akartam felnyársalni, Istennek hála a kis kegyekért ezekben az ínséges időkben, soványabb és csillogóbb szemű volt, mint valaha. Ha nem tudom, hogy nem divat már, azt hittem volna, bedrogozott.
– Ez meg mi? – vettem el előle egy hordozható kismagnót.
– Egy órakor interjút csinálok Michael Lake-kel – felelte. – A Town and Around-nak lesz.
– Azzal a csalóval? Az ő három felvonásos székletoldó mocska az oka, hogy itt vagyok.
– Hogy érted?
Elmagyaráztam.
– Jaj, apu – jajongott –, de tényleg! Hétfőn láttam belőle egy előzetest. Szerintem abszolút briliáns darab.
– Naná, hogy szerinted az. És te ezért vagy értéktelen kulcsforgató, aki azzal üti el az idejét, hogy barom híreket csipeget össze pletykalapoknak, amíg nem jön egy gazdag, fél-arisztokrata buzi, aki felvesz a tenyészkancájának, miközben én, minden hibám dacára, író maradok.
– Hát most már te sem vagy író, nem igaz?
– A befogott sas attól még sas – jelentettem ki masszív méltósággal.
– Szóval mihez kezdesz? Várod az ajánlatokat?
– Nem tudom, babám, de azt tudom, hogy anyádat meg kell szűntetnem, amíg kitalálom. Már így is két hónappal adós vagyok.
Leonora megígérte, hogy megteszi, amit tud, én pedig leléptem a sörözőből, nehogy a Lake korábban érkezzen. A színdarabírók mindenkinél inkább hajlamosak lágy bort vagy kemény öklöket zúdítani, amikor arról a mesterkélt moslékról, amit felöklendeztek a hiszékeny publikum elé, kiderül, hogy mi is valójában.
Leültem a bárnál és szemmel tartottam a tükröt pont előttem, amelyből tökéletesen ráláttam az ajtótorkolatra a hátam mögött.
A bárban csiripeltek az ebédre érkezettek, akik a bevett ebédjegyüket vagy pumpolható alanyukat várták; a nők nappali illata és az ablakon beáradó napfény annyira más atmoszférát teremtett, mint a helyet este megülő sötétkés, illó glória, hogy akár egy másik teremben, egy másik évtizedben is lefetyelhettünk volna. Amerikában, ahol a piások gyakran az utcaszint alá szorulnak, mint például abba a cuki bárba abban a rémes tévésorozatban, amit minden rühes nap ismételnek a négyesen, a nappali hangulat határozottan tiltott. A kuncsaftot nem szabad emlékeztetni rá, hogy odakint egy dolgozó világ robotol, nehogy bűntudata támadjon, amiért ő éppen hugyozik rá. Akárcsak az egyre több affektálós európai, az amerikaiak is a szerencsejátékkal és a stricheléssel veszik egy lapra az ivást, mint amit csak sötétben illik művelni. Jómagam nem szégyenkezem, nem sunnyogok el Toszkánába vagy a Karib-szigetekre, hogy bűntudat nélkül vedelhessek a napfényben. Emiatt különcnek számítok az ebédidei világban, ahol minden borgyanús tüzet buborékos ásványvízzel oltanak el, és minden tartalmas étekre balzsamos ecetet spriccelnek, vagy lefojtják radicchio, lollo rosso és borsmustár takaróval. Seggbénítóan sivár korban élünk, a Krisztusát.
Egy alkalommal, ha már a dizájner salátánál tartunk, egy bértollnokok frekventálta falatozóban Weston Payne regényíró készített egy salátát lóromból, platánból és a Gordon Square lakóinak kertjéből szedett más levélzetből. Leöntötte vinaigrette-mártással és egyöntetű siker közepette felszolgálta olyan neveken, mint cimabue, putana vera és lampedusa. Egy szerencsétlen fráter a Sunday Times-tól odáig elment, hogy azt állította, a putana vera megvásárolható a helyi szupermarketben Chelsea-ben. Lehűtött és üdítőcsapon átküldött londoni csapvizet az élvezet minden jelével kortyolták Aqua Robinetto néven. Roppant találó. Végül is Weston regényeit húsz éven át irodalomként sózták el ezeknek az üresfejű tulkoknak, és azok még csak nem is gyanakodtak. Néha úgy érzem, London a világ legnagyobb korzója a sétafuckolni óhajtó császárok számára. Talán mindig is az volt, de régebben nem féltünk odakiabálni, „Meztelen vagy, te hülye barom. Tök meztelen.” Ma elég, ha az ember fingik egyet egy sötét hajú lány közelében a Sunday Times-tól, akinek az apja vagy kicsapott politikus, vagy küszködő költő, mint jómagam, és máris az új Thackerayként magasztalják és malasztalják.
El sem tudják képzelni, ha fiatalabbak nálam, ami statisztikailag valószínű, milyen érzés a piáló-füstölő nemzedékbe születni. Az egy dolog, hogy az ember idősödve az utána következő nemzedékeket hitványabbnak, szabadelvűbbnek, fegyelmezetlenebbnek és kontinentálisan tudatlannak és hülyének találja – ezt a felismerést minden nemzedék megéri –, de jóval nehezebb megemészteni a körülötted lopva terjedő puritanizmust, látni a fintorgó arcokat, amikor eltántorogsz, lenyelni a rózsaszín tüdejű, tiszta májú, világos szemű fiatalok megértő undorát, elfogadni azt az érzést, mintha lekéstél volna egy buszt, amiről nem tudtál, egy olyan úti cél felé, amiről nem is hallottál. Mindenütt az a sok öntelt, tudálékos Malvolio az „elnézést, van, akinek holnap vizsgája lesz” kifejezéssel a prefektusi kis arcán. Hányingerencia.
A nőcici a szomszéd széken leolvashatta az arcomról kiakadtságomat, mert oldalvást hosszan rám sandított, nem tudva, hogy közben a tükör révén jól megnézem magamnak. Lecsúsztatta csontos, de étvágygerjesztő hátsóját a székről, és letelepedett egy fotelbe a sarokban, így én maradtam a bárlegelő egyetlen haszonélvezője, zavartalanul majszoltam a mandulát és kérődztem a kesudiót. Ismerem valahonnét a nőcicit. Öt a kettőhöz, hogy rovatíró a Standard-nél. Leonora tudná.
A nagy drámaíró tíz percet késett, ez természetes, és úgy vágott át az étkezőrészen, hogy észre sem vett. A vigyor a képén vagy azt jelezte, hogy jól átverte néhai kollégáim tömegét (ami nem nagy diadal) és dicséretet aratott az undormányáért, vagy hogy hallotta elbocsátásom örömteli hírét. Valószínűleg mindkettő. Nem emlékezne rá, mert ezek sosem emlékeznek, pedig én fedeztem fel ezt a kis pöcsnyalókát. Még akkoriban történt, amikor éjjelente a külvárost jártam, és olyan nevű színtársulatok előadásait ültem végig, hogy Nyitott Garázs vagy Közös Tér; olyan időszak volt ez, amikor egyetlen biccentésem garantálta a kinevezést egy battersea-i emeleti klubból egy plüss drámabordélyba a West Enden. Michael Lake írt valamit, ami egy jobb és szebb világban abszolút átlagos darab lett volna, ám amit rendkívülivé emelt az abban az évben és még előtte öt évben született összes új mű banalitása, műveletlensége és bili-képű mogorvasága. Egy szarkupacban még egy üveggolyó is zafírnak tűnik. Ezerkilencszáz-hetvenhárom lehetett, tippre, vagy hetvennégy. Na persze utána még a tejesembernek se írhatott egy cetlit anélkül, hogy ne fogadta volna egyöntetű siker a Nemzeti Színházban… a Királyi Nemzeti Színházban, én kérek ezer seggnyaló bocsánatot. Az illő haragnak és megfelelő szenvedélynek azt a pár zsarátnokát, ami még pislákolt a korábbi műveiben, azonnal lehugyozta az elviselhetetlenül nagyképű nemzetiszín ünnepélyesség és a teljes közöny a közönség vagy a színház iránt. Na persze ő, mint annak a nemzedéknek a tagja, akik lenézik a határozott névelőt, azt mondta volna „közönség vagy színház iránt”, mintha Közönség alaktalan eszme volna, és nem köhögő, fészkelődő emberek eleven konfúziója, és Színház intellektuális koncepciója teljesen levált volna a színészekről, díszletekről, világításról és fadeszkákról. Oda se neki, hogy Színház alakította át tőle telhetően az ő sótlan szövegeit éppen csak elviselhető estékké, és Közönség révén lett suffolki vízimalma és elképesztő gyűjteménye Bratby festményeiből… ne is számítsanak a hálájára. Ellenkezőleg, az alapállás az, hogy mi legyünk hálásak neki. Beképzelt kis seggtörlő.
– Még egyet – mondtam a pultosnak.
– Majd én állom… – így egy női hang a könyökömnél.
– Ez nyelvünk legszebb mondata – feleltem hátra sem fordulva. Láttam a tükörben, hogy a csontos fenekű hölgyemény mászik vissza a bárszékre. Egyszerűen imádom a kis nőket, sokkal nagyobbnak látszik tőlük a farkam.
– Nekem pedig egy Maker’s Markot – tette hozzá, egy üvegre mutatva a legfelső polcon.
Tapasztalt piás, jegyeztem meg örömmel. A harcedzett lefetyelő tudja, hogy a pultosok először mindig félreértik a kért márkát. „Nem Glenlivet, hanem Glenfiddich!” „Mi az, hogy mit kérek abszolút tisztán? Egy Absolutot tisztán, maga félkegyelmű.” Először keressük meg az üveget, és amikor rendelünk, mutassunk rá. Időt spórolunk vele.
Leheletnyi Floris, vagy csipetnyi Penhaligon lebegett felém, ahogy leült. Kielégítő mellbőség és karcsú fehér torok. Tartása némileg neurotikus, ezt hamar kiszúrni a nőnemű kocsmatöltelékeknél, akik zöme a hisztéria határán imbolyog, karnyújtásnyira az üvegtöréstől vagy ártatlan szemlélők felpofozásától.
Roddy derekasan megtöltött egy magas poharat, és a nőcici feszülten figyelte. Újabb jó jel. Egy idáig puszi pajtása voltam Gordon Fell festőnek, még mielőtt lovaggá ütötték és túl emelkedettnek érezte magát az alantas társasághoz; a hatvanas években rendszeresen együtt vedeltük végig a bárokat. Gordon mindig Old Fashioned-öt ivott, harminc éven át. Soha egy pillanatra le nem vette a szemét a pultosról keverés közben, akár a blackjack játékos az osztóról. Egy délután Mim Gunter, a vén boszorka, aki a bandzsítót mérte a Dominion Clubban a Frith Streeten, egyik kedvenc itatónkban, lebetegedett és a fia, Col vette át helyét. Hát, Col csak tizenhat volt, szegény srácnak fingja sem volt, mi az az Old Fashioned, és metéljenek körül háromszor, ha Gordonnak igen. Később megpróbáltam kiszámolni, életének hány órájában nézte, ahogy elkészítik előtte, de kifogytam a szalvétákból, amin matekoztam. Azt tudtam, hogy Angostura gyomorkeserű is kerül bele valahol, de mást nem. Végül felhívtuk Mimet a kórházban, akire már ráadták a köntöst és éppen készültek begurítani a műtőbe, hogy kimetsszék a rákot a torkából. Az SOS-hívás persze megcsiklandozta a nunáját. A bár túloldalán voltunk, tíz lépésre a telefontól, de még így is hallottuk, hogy ocsmánynál ocsmányabb sértéseket visít szerencsétlen Colra, miközben elhajtja a körülötte tüsténkedő orvosokat azzal, hogy „ez üzlet”. Két órával később meghalt a kés alatt, és Gordon Fell Proxy Old Fashioned-je lett az utolsó ital, amit életében kevert.
A lényeg, hogy figyeljük ugyan a pultost, de nem fogjuk fel. A megnyugtató mozdulatok, a piakészlet és koktélapparátus kellemes kavalkádja, a színek, a zajok, a gazdag, ékesszóló illatok. Ismerek olyanokat, akik nem tudnak vezetni, és ugyanígy képtelenek visszaemlékezni az útvonalra, amit éveken át taxival megtettek.
Miután a poharak az alátétre kerültek, a hamutartó diszkréten előre lett tolva, és Roddy csendesen visszahúzódott, nyugodtan beszélgethettünk.
– Egészségére, hölgyem.
– A magáéra is.
– Lehetséges, hogy mi már találkoztunk?
– Én is ezt kérdeztem magamtól, amikor az előbb itt ültem. Aztán úgy véltem, maga túl vészjósló ahhoz, hogy megkérdezzem, ezért menekültem el a sarokba.
– Vészjósló? – Hallottam már ezt a marhaságot. Az áll, a szemöldök és az alsó ajak kötekedő, Bernard Ingham-féle biggyesztése. – Történetesen kezesbárány vagyok.
– Aztán ideülve rájöttem, hogy maga Ted Wallace.
– Személyesen.
– Talán nem emlékszik rám, de…
– Ej, a francba, ugye nem csináltuk azt?
Elmosolyodott. – Kizárt. Jane Swann vagyok.
Úgy mondta, mintha a neve miatt lenne, hogy még sosem döntöttem meg.
– Jane Swann. És ismerem magát, ugye?
– Emlékezzen vissza: egy kis keresztelő medence Suffolkban huszonhat évvel ezelőtt. Egy kisbaba és egy aspiráns költő. A kisbaba sokat sírt, az aspiráns költő pedig megígérte, hogy hátat fordít a világnak, a húsnak és az ördögnek. Mely ígéretet még a kisbaba sem hitte el.
– Dugjanak fültövön háromszor! Jane… Jane Burrell!
– Bizony. Pontosabban már Swann.
– Tartozom neked x számú ezüst szalvétagyűrűvel. És egy könyvtárnyi erkölcsi tanáccsal.
Vállat vont, mintha nem hinné, hogy olyan ember vagyok, akinek ízlése az ezüst szalvétagyűrűk vagy erkölcsi tanácsok terén megegyezhet az övével. Most, hogy jobban megnéztem, felismertem vonásaiban azt, ami szörnyű szüleire emlékeztetett.
– Esélyt se kaptam, hogy megismerjelek – mondtam. – Anyád kidobott a házból nem egész fél órával a keresztelő után. Azóta alig láttam őt vagy Patrickot.
– Én azért mindig nagyon büszke voltam rád. Távolból.
– Büszke? Rám?
– Két versed kötelező olvasmány volt a suliban. Senki se hitte el, hogy a keresztapám vagy.
– Miért nem írtál nekem, a rohadt életbe? Elmentem volna, hogy beszéljek az osztály előtt.
Milyen igaz. Egy férfi sosem érzi jobban, hogy szükség van rá, mint egy osztálynyi iskolás lány csodálkozva elnyílt szája láttán. Mi másért akarna bárki is költő lenni?
Vállat vont és kortyolt a bourbonből. Észrevettem, hogy reszket. Talán nem reszket, de borzong. Volt benne valami, ami réges-régi időkre emlékeztetett. Előredőlt, mintha pisilni akarna, lábfeje fel-le járt a bárszék lábtartóján. Volt itt valami… fa edényszárítók, Dividend-teabélyegek és hegyes melltartók… valami reményvesztett.
Megint megnéztem magamnak, az apró jelek összeálltak, és eszembe jutott. Jane most pontosan olyan képet vágott, mint a lányok a hatvanas évek elején, amikor visszajöttek abortusz után. A gesztusok és modorosságok ezen arzenálja eltéveszthetetlen, csak épp már évek óta egy lányon sem láttam. A szégyen és dac, az undor és diadal keveréke; a szem ösztökélő tekintete, hogy gyászold a teljesen tönkretett élet sivárságát, vagy ünnepeld a csodásan felszabadult élet győzelmét; veszedelmes tekintet. Nagyon is jól emlékeztem rá, hogy ha rosszul tippelted meg a lány hangulatát azokban az időkben, és gratuláltál neki, amikor vigasztalásra vágyott, könnyözönnel és kétheti sikoltozó megtorlással viszonozta a gesztusodat; ha vigasztaltad és pátyolgattad, amikor úgy érezte, taps és dicséret jár neki a büszke és hősies helytállásért, egy cirkónium-erős pofont és megvető nevetést kaptál. Hogy újra meglelt keresztlányom arckifejezése miért juttatta eszembe azoknak a mocskos és nem hiányolt időknek a légkörét, fogalmam sem volt. A nőknek harminc éve nem kellett ilyen sebezhetőnek és bűntudatosnak látszani; ez most már a férfiak feladata.
Köhintettem. – Melyik két vers?
– Hm?
– Az olvasmánylistán. Melyik kettő?
– Ja. Lássuk csak. „A történész” és „Ráncok W.H. Auden arcán”.
– Naná. Naná hogy naná. Csak ez a kettő került bele valaha is antológiába. Rímes szemét.
– Ezt gondolod?
– Dehogy, de te azt várod tőlem, hogy ezt mondjam.
Megajándékozott egy szomorkás szemű mosollyal.
– Ugyanezt, Roddy. – Kopogtam a pulton.
– Gyakran olvasom a kritikáidat – próbálkozott, érezve, hogy a mosoly egy picit túl nyilvánvalóan szánakozóra sikeredett.
– Többet már nemigen.
Elmeséltem neki, hogy kirúgtak.
– Ó – mondta, majd hogy –, ó!
– Nem mintha zavarná a székletemet – nyugtattam meg úgy, hogy az nem hagyott helyet vigasztalásnak. Ráeresztettem gondolataimat a brit színház jelen állapotára, de nem figyelt.
– Szóval akkor van időd – mondta, miután kifogytam a szuszból.
– Hát… ezt nem tudom. Van egy kvázi felkérésem egy éttermi kolumnára a Metróba…
– Tudod, én nem vagyok író, és nem tudok eleget a…
– …és mindig van pénz még egy végső és legteljesebb monográfiára a Dühös Fiatalokról…
– …végül is lényegében családtag vagy…
Elhallgattam. Könnyek híztak alsó szemhéján.
– Mi a baj, drágám?
– Hazajönnél velem?
Bármi is nyomasztotta, a taxiban visszatartotta. Felvázolt egy rövid önéletrajzot, épp eleget, hogy megmutassa, nem olyan okos, csinos vagy stílusos, mint amilyennek a bárban ülve látszott. Na persze senki sem az, ezért is éri meg bevásárolni whisky- és kozmetikumrészvényekkel.
Öt évvel korábban, zsenge huszonegy évesen hozzáment egy férfihoz, Swannhoz, aki festményekkel kereskedett. Gyerek nem lett. Swann most éppen Zürichben osztotta meg a pehelypaplanját egy svájci lánnyal, aki elég megalázott és elég keménykötésű (már ha Jane csípős leírásának hinni lehet), hogy méltányolja a férfi durva hálószobai szokásait. Jane apját, Patricket jó hat nyárral azelőtt magához szólította az Úr (amiről, belegondolva, hallottam is), az anyja, Rebecca pedig még mindig Kensington és a Brompton Road között ingázott okosnak tettetve magát. Rebecca másik gyermeke, Conrad, Jane bátyja, aki az emlékeimben szar alakként maradt meg, meghalt autóbalesetben. Hülyére itta magát. Ami nem is baj. Nincs mentség rá, ha valaki józanul keni szét a kocsit.
Rebecca ama kevés nő közé tartozott, akik… Nos, tény, hogy a nők nem élvezik a szexet. Noha szinte vallás lett a számukra ennek tagadása, de a tény attól még tény. A nők elviselik a szexet, mert ez az ára annak, hogy van mellettük egy férfi, hogy részesei lehetnek annak, amit ők „kapcsolat”-nak neveznek, de simán kibírják nélküle. Ők nem érzik azt az éhséget, azt az álladóan bökdöső, gyomor-lifteztető éhséget, ami minket kínoz. A szemétség ebben az, hogy ahányszor ezt mondom, mindig megvádolnak, hogy nőgyűlölő vagyok. Mint olyan férfi, aki egész életében nőkre gondol és nőkről álmodik, úgy lohol utánuk, mint a gazdájának kedvét kereső kutyakölyök, úgy rendezi el egész egzisztenciáját, hogy minél több kapcsolata legyen velük, az életét és értékét kizárólag az a képessége határozza meg, hogy vonzza-e őket és kívánják-e őt, tehát mint ilyen férfi kicsit nehéz nekem, ha a nőnemtől való idegenkedéssel vádolnak. Amit én érzek, az mélységes imádat, szeretet és alsóbbrendűség, amibe jó adag régimódi önutálat keveredik.
Ismerem az érveket… Jézusom, ki nem? A vágy a birtoklás egy formája, mondják nekem. Amikor egy nő után vágyunk, leredukáljuk az állatok vagy prédák szintjére. Még az imádatot is a lenézés egy formájaként értelmezik, bár ezt a nyakatekert érvelést én már nem bírom követni. Mindez, aligha kell mondanom, logaritmikus baromság.
Legjobb barátaim némelyike, ahogy az egy levitézlett költőtől elvárható, homár. És, ahogy az egy levitézlett színikritikustól elvárható, esküdt ellenségeim zöme is. Kérni sem lehetne egy irányítottabb kísérletet, ami segítene a nemek ügyének tisztázásban, mint a buzeránsok világa, nem igaz? Melegek, fartúrók, ratyik, akármilyen elnevezésnél maradunk, igencsak remek életet élnek, még az olyan adottnak vett problémák mellett is, mint a buziverők, a napilapok, a vírus, a rendőrség és a társadalom. Mosdók, parkok, bozótosok, strandok, szupermarketek, temetők, pubok, klubok és bárok vibrálnak az ő egyszerű erotikus csereberéjük zenéjére. Egy meleg férfi meglát egy meleg férfit. A tekintetük összekapcsolódik és… bumm, a szex megtétetett. Nem kell tudniuk a partnerük nevét, nem kell beszélniük vele, sőt a sötét nagyvárosi klubok hátsó helyiségeiben még az arcát se kell látniuk, a basszorkányos életbe. Ez egy férfivilág, férfi módon elrendezve, szigorúan a férfiszexualitás eszközei és vágyai alapján. Vajon azok a nagy szőrös köcsögök, akik magazinokban pózolnak bőrövvel a farkukon és gumicsővel a kakanyílásukban, azok elnyomottként tekintenek magukra? Vajon a meleg férfiak, akik kikenik magukat egy ilyen klubban töltendő estére, nyafognak talán a lealacsonyító szexizmus miatt, amely megköveteli tőlük, hogy vonzók legyenek, mert csak így fogják úgy vizsgálni őket, akár a marhákat? A nagy túrót.
Néha álmomban elképzelek egy világot, amelyben a nők élvezik a szexet: egy világot heteroszexuális vadásztereppel parkokban és sétányokon, heteroszexuális bárokkal, heteroszexuális hátsó helyiségekkel, heteroszexuális mozikkal, heteroszexuális városnegyedekkel, ahol nők ténferegnek férfiakkal való véletlen erotikus találkozásra várva. Az efféle kép persze csak az ember fantáziaszobájában szökken elő, amikor életre rángatja egy dühös marok és pár görcsös nyögés. Ha a nőknek is annyira kéne a szex, mint a férfiaknak, akkor – bukj le, Ted, bukj le, rohanj fedezékbe – nem lenne annyi nemi erőszak.
Adottnak vett világban élünk, s az antropológusok és zoológusok minden bizonnyal el tudnák magyarázni nekünk, miért biológiai szükségszerűség, hogy az egyik nem mindig éhes legyen, a másik pedig mindig unott. Végül is a férfiak kompenzálást kapnak beteljesületlen vágyaik nem szűnő kínjaiért. Többé-kevésbé mi irányítjuk a világot, terelgetjük a gazdaságot, és röhejesen fontoskodva páváskodunk. Most nem nyafogok. Csupán azt akarom, hogy a szimpla igazság nyilvánvaló legyen: a férfiak szeretik a szexet, a nők nem. Ezt fel kell ismerni, és el kell fogadni.
Cseppet sem javít a dolgon, hogy a nők unos-untalan tagadják ezt az evidens tényt. Ahányszor előhozom nőismerőseimnek, azonnal ellenkeznek; azt állítják, hogy ők is rendszeresen maszturbálnak; azt állítják, hogy felizgatja őket a jó kis névtelen dugás gondolata; azt állítják, hogy épp előző nap láttak egy férfit, akinek a feneke madártávlatból Mel Gibsonéra emlékeztetett, és már a gondolattól is levet engedtek. Előző nap? És mi van épp az előző perccel? Mi van minden büdös rohadt basszorkányos nap minden büdös rohadt basszorkányos percével? Hát nem értik a nők, hogy pezsgővel kéne megünnepelniük, amiért ők nem olyan rabszolgakutyák, mint a férfiak, tobzódniuk kéne biológiai szerencséjükben, amely révén racionális lények lehetnek, akik gondolkodhatnak a hasznon, amit egy férfival való kapcsolat hoz, akik gondolkodhatnak anyaságon és munkán és barátokon… akik eleve gondolkodhatnak, nem úgy, mint mi szerencsétlen barmok, akik munka és nemesebb gondolatok helyett azzal töltjük napjainkat, hogy megigazítsuk alsógatyánk öve alá erektáló sajgó, duzzadt farkunkat, ahányszor csak egy pár csöcs elring mellettünk? Persze hogy a nőkre is rájön néha a viszketés, különben nem is lennénk egy faj; persze hogy elég érzékeny a nemi szervük ahhoz, hogy a szex, ha belebocsátkoznak, borzongó örömet és gyönyörteli vakkantásokat okozzon, meg a többi mocskos dolgot. De ők, mázlis mázlisták, nem éheznek örökké, nem vágynak örökké, nem sóvárognak örökké arra az alantas testi szükségre, hogy könnyítsenek a rohadt golyóikon. Például én délután ötkor írom ezt, és ma már kétszer lenyúltam magam. Első dolgom volt reggel zuhanyozás közben, aztán rögtön ebéd után, mielőtt leültem írni. Bármelyik őszinte ringyó megmondhatja, együttérzően, akár egy nővér, hogy a férfiaknak, szegény drágáknak, egyszerűen muszáj kiköpni a magjukat. Hogy a nők miért éppen ebben a visszataszító szükségben akarnak egyenlőséget velünk, fel nem foghatom.
Foglalkozásom révén történetesen nem kevés híres, kifejezetten jó hírnévnek örvendő férfival találkoztam. Higgyék el: akiket csak megismertem annyira, hogy elüldögéljenek velem egy üveg whisky mellett hajnalban, azok kivétel nélkül bevallották, az a remény hajtotta őket mélyen belül, hogy híres színészek, politikusok, írók vagy akármik legyenek, hogy a pénz, hírnév és hatalom révén könnyebben jutnak nőhöz! A whisky képes átmarni a maszkot, mely elfedi ezt az egyszerű igazságot: az ambíció előrejutni, a vágy a világ jobbítására, az önkifejezés kényszere, a mások szolgálatának hivatástudata… mindezek a nemes és szinte hihető mozgatórugók csupán azt a pucerájos tényt kendőzik el, hogy amikor arra kerül a sor, nem akarsz mást, csak hogy arra kerüljön a sor.
Ezt a whiskynek köszönhetem. Nőismerőseim közül sokan nem favorizálják ugyan, de engem megmentett. Nélküle még elveszettebb és zavartabb vén trotty lennénk, mint amilyen. Ha nincsenek azok a scotch áztatta éjszakák, azzal a meggyőződéssel élem le az életemet, hogy kivételesen mocskos és kivételesen veszélyes ember vagyok. Egy ígéretes karrier tönkretevése, egy-két összeütközés a törvénnyel és két házasság lerombolása az ár, amit a whisky kért tőlem azért, hogy megértsem: nem vagyok egyedül. Szerintem basszorkányos jó üzlet.
De… erről ennyit. Néha elragadtatom magam. Ha bóvli elméleteket akarnak a Nemekről meg minden, a könyvesboltokban egész polcokat találnak erről. A férfi visszavág, A nő visszavág a férfi visszavágására, válasz a válasz visszaválaszára: akár a hidegháború idejében, a másik oldal minden publikációját elolvassák, minden álláspontját elemzik, a háló minden rezzenését észreveszik és minden kulturális utalást megrágnak. Isten rá a tanú, hogy van elég kolumnista, kulturális kommentátor és kvázi akadémikus, hogy az idők végezetéig fegyverrel lássa el a Nemek Harcát. Különben meg ki a faszt érdekel, hogy mit mond bármiről is egy pöcegödörnyi tanulatlan firkász?
Nem, nem azért fingom ezt a mérgező baromságot a maguk arcába, mert fontos vagy újdonság, és nem is azért, mert meddő vitába akarok bocsátkozni róla, hanem mert meg kell érteniük valamennyire a hangulatomat és hozzáállásomat aznap, amikor Jane megtalált és elrángatott Kensingtonba. Az anyja, Rebecca – itt tartottam, mielőtt felpattantam a vesszőparipámra és vágtáztam pár bekezdésnyit –, talán az egyetlen általam ismert nő, aki látszólag valóban élvezi a szexet csupán a szex kedvéért, méghozzá olyan étvággyal és kényszerrel, ami már-már a férfivágyhoz hasonlatos. Szintén ő az egyetlen általam ismert nő, akinek a kedvenc itala a whisky. Valószínűleg nem véletlen.
Jane háza valahol Onslow Gardens közelében volt. Jane retikülje, nem kérdés, dudorodott a pénztől, feltehetően Michael bácsi jóvoltából, és mint manapság minden gazdag, tudatlan lány, ő is belső építésznek adta ki magát.
– Amikor az emberek meglátták, mit csináltam a lakással – mesélte, ahogy a taxi megállt egy szabvány dél-kensingtoni fehér oszlopos tornác előtt –, megkérdezték, tudok-e nekik is segíteni.
A belső megfelelt legtúlérettebb várakozásaimnak. Függöny gyanánt förtelmes fülledt drapéria, tapéta helyett nyersselyem; biztos el tudják képzelni az egész idült ízlésficamot. Primitíven ocsmány; a teljesen reménytelen és üres élet olyan hangosan jajongó testamentuma, hogy belesüketül a lélek botfüle. Milyen rohadtul lustának, milyen kibaszott unottnak kell lenni ahhoz, merengtem, hogy valaki leüljön és megálmodja ezt a pazar szemétdombot? Jane a szoba közepén állt, felvont szemöldökkel, várta, hogy teli szájjal áradozzak neki. Nagy levegőt vettem.
– Ez az egyik legundorítóbb szoba, amiben életemben voltam. Éppen olyan förtelmes, mint vártam, és éppen olyan förtelmes, mint tízezer másik egy köpésen belül. Sértés a szemnek, a méregdrága klisék ugyanolyan degradáló koktélja, mint amit Beverly Hillsen kívül találni. Ugyanúgy nem parkolnám le a seggem azon a szófán a válogatott, művészien egymást ütő színű párnákkal, ahogy nem ennék kutyaszart sem. Gratulálok, hogy ilyenre pocsékoltad a méregdrága iskoláztatásodat, egy banknyi pénzt és a szomorú életedet. Na viszlát.
Ezt mondtam volna, ha van bennem még kétujjnyi whisky. Ehelyett kitoltam egy reszketeg „Istenem, Jane…”-t.
– Tetszik?
– A „tetszik” nem is fedi… ez… ez…
– Azt mondják, van hozzá szemem – értett egyet. – Múlt héten az Otthonok és belsők járt itt lefényképezni.
– Azt meghiszem.
– Látnod kellett volna, amikor beköltöztem!
– Van érzéked a fényhez és térhez – sóhajtottam. Fő a biztonság.
– A férfiak általában nem értékelik az ilyesmit – mondta elismerően, az italos asztal felé indulva.
– Kapd be, te hibbant, szánalmas ribanc – mondtam magamban, és közben: – Még egy férfi sem tud nem elájulni a népies és a családias ilyen ügyes, ízléses keverékétől – mondta gyáván kitárt karom.
– Macallant ittál, láttam – mondta. – De van Laphroaig, ha inkább azt kérsz.
– N-nem, a Macallan jó lesz.
Odahozta, majd egyik lábát maga alá hajtva leült egy ottománra, melyet a gyengeelméjűek olyan kárpitba csomagoltak, aminek a mintáját, gondolom, egy maja halotti lepelről vagy titokzatos bali menstruáló keszkenőről vették. Az lehetett a nagy ötlet a kulturális erőszak eme nyomorult pillanata és a többi ugyanilyen gyenge, ugyanilyen arcátlan csalás mögött, melyek zsúfolásig megtöltötték a szörnyű lakást, hogy Jane lerakja magát ott, körötte barátok, kiknek sokszínű ivási szokásai igazolják a bontatlan likőrös, aperitifes és alkoholos üvegek nevetségesen széles skáláját, miközben finom, de mélyreható társalgási témák repdesnek a szobában, akár ihletett tollaslabdák. Ehelyett csak ült, remegve, mint egy kamasz, a társasága pedig csak egy lecsúszott alak, aki valaha ismerte a szüleit. Ráadásul a felajánlott több liter whisky dacára még ő is hevesen máshová kívánta magát.
Jane meglötybölte az italát.
– Az első, amit tudnod kell – szólalt meg végül –, hogy haldoklom.
Ó, pompás. Mennyei. Egyszerűen tökéletes.
– Jane…
– Sajnálom. – Görcsös mozdulatokkal rágyújtott. – Ez otromba volt.
Naná hogy az. Valamiért senki sem érti, hogy ilyen esetben a tapintat és az együttérzés annak a dolga, aki haldoklik, nem a szerencsétlen faszé, akinek fel kell dolgoznia a hírt. Mindenesetre jó helyre jött. Elég halált láttam már, hogy jól viseljem különböző formáit.
– Egész biztos?
– Az orvosok egyetértenek. Leukémia. Javulás kizárva.
– Az gáz, Jane. Nagyon sajnálom.
– Köszönöm.
– Félsz?
– Már nem.
– Gondolom, nehéz megmondani, mikor csap le a penge?
– Azt mondják, hamarosan… három hónapon belül.
– Hát, drágám, ha kibékültél az ellenségeiddel és elbúcsúztál a barátaidtól, ne sajnáld, hogy korán itt hagyod a partit. Ez egy gennyes világ, gennyes kor, és úgyis mind hamarosan követünk téged.
Halványan elmosolyodott. – Így is lehet nézni.
– Csak így lehet nézni.
Most, hogy már tudtam, persze láttam is rajta. A szeme ragyogásában, a bőre feszességében és sápadtságában. Testének csontossága, amit egy neurotikus, gazdag lány ál-anorexiájának olvastam, az is lehet a betegségtől.
Hátradőlt, kifújta a levegőt. Most csak felvág, gondoltam. Ezzel a kilégzéssel azt akarta megmutatni, mennyire bölccsé és felnőtté tette a halálos ítélet, hogy „kellő megvilágításba hozta a dogokat”, és hogy furcsán felszabadította.
– Mondtam, hogy nem félek – mondta –, és nem is. De eleinte féltem. Szabályosan hisztérikus voltam. Mondd csak…
– Hallgatlak.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Mit gondolsz… mit gondolsz a papokról?
Leültem. Hát persze. Naná. Kézrátétel. Ha nem pap, akkor illóolajok; ha nem illóolajok, akkor tűk; ha nem tűk, akkor gyógyfüvek; ha nem gyógyfüvek, akkor áttetsző kövek és éteri burkok.
– Papok… – mondtam. – Római vagy anglikán?
– Nem tudom. Vegyem úgy, hogy ateista vagy?
– Néha megingok, de általában véve igen. Próbálok nem gondolni rá. A reverendás szemetek a fejed fölött köröznek, mi? Harcolnak a jogért, hogy szétcincálják a lelkedet?
– Nem, nem… nem erről van szó. Jaj istenem…
Felállt és fel-alá járkált, én meg a whiskyt markolva ültem és vártam. Elképzeltem az étteremkritikusi életet, elmerengtem, lappanghatnak-e bennem késői költemények magvai, és az egészségesek türelmetlenségével töprengtem, a leukémia nem olyan betegség-e, amit én abszolút le tudnék gyűrni. Szedd össze magad és rázd le, asszony, mondtam magamban. Ha nem tudsz elküldeni pár fehér vérsejtet a picsába, mit érsz egyáltalán?
Végül felém fordult, döntésre jutott.
– A lényeg – mondta –, hogy különös dolog történt. A családban. Én nem értem, de téged talán érdekel. Mint írót.
– Ühüm. – Amikor az emberek azt mondják, „ezt íróként lenyűgözőnek fogja találni”, felkészülök a mennydörgő unalomra és zsibbasztó banalitásra. Különben is milyen író vagyok én? Hízelgéssel próbálta felizgatni félszemű figyelmemet.
– Gondoltam, ha már nem vagy… öhm… elfoglalt pillanatnyilag, segíthetnél nekem. Valaminek utána kéne járni.
– Nos, kedvesem, nem tudom, pontosan mi jár a fejedben, de én nem vagyok oknyomozó újságíró. Tulajdonképpen újságíró sem vagyok. És el nem tudom képzelni, mire használható egy bukott költő, bukott regényíró, bukott színikritikus és csak félig-meddig sikeres csődtömeg.
– Hát, ismered az érintetteket, tudod, és…
– Hohó! – emeltem fel a kezem. – Jane. Drágám. Angyalom. Virágszálam. Boldogabb-romlottabb időkben anyád meg én adtunk a matracnak. Ennyi az egész. Nem láttam őt ezer éve. Huszonvalahány éve elköszönt tőlem, felém hajigált keresztelői torta és heves sértések özönében.
– Nem anyuról, a bátyjáról beszélek.
– Loganről? Te Loganről beszélsz? Szenvedő Jézus lógó farka, asszony… – próbáltam folytatni, de rám tört a Köhögés, ahogy manapság gyakran megesik velem. Először csak megcsiklandja a torkomat, aztán, hiába igyekszem lebeszélni, egészen imponáló mutatvánnyá erősödik: egy okádó szamár és egy pudinggyári robbanás közé tehető. Jane együttérzés nélkül figyelte, ahogy viszonylagos nyugalomba fuldokoltam-ziháltam magam.
– Te ismerted őt – ismételte –, jobban ismerted, mint a legtöbben. És ne felejtsd el, hogy te vagy David keresztapja.
– Hát – lihegtem, letörölve arcomról a kínkönnyeket –, történetesen nem felejtettem el. A múlt héten küldtem neki konfirmációs ajándékot. Kenetteljes választ adott rá a kis vátesz.
– Hová tesz?
– Vátesz, úgymint… nem érdekes.
A mai fiataloknak smafu a szókincs.
– Szóval David konfirmációjáról tudtál, az enyémről meg nem?
Jézusom, micsoda nyafogó vén tehén.
– Már mondtam – magyaráztam türelmesen –, hogy anyádnak elege volt belőlem. Három-négy éve találkoztam vele Swaffordban, és láttam rajta, hogy még mindig nem bocsátott meg. Michael bácsikádnak viszont nagy a szíve.
– És még nagyobb a bankszámlája.
Ezt válaszra sem méltattam. Való igaz, Michael barátságát sokra értékeltem, míg Rebeccáét semmire, de szerettem úgy képzelni, hogy a pénznél többről van szó. Na persze azt is szerettem képzelni, hogy a világ tiszteli a költőket, és hogy egy nap véget érnek a háborúk, és hogy a televíziós személyiségeket eltűnteti egy halálos vírus. A között, amit szerettem képzelni, és a dolgok rideg, valóságos állása között több Buckingham-palota elfért.
– Tekints erre úgy, mint egy megbízásra. Nem vagyok különösen gazdag nő…
Nem, persze hogy nem, mi? Mert elszartad mindenedet Lalique parfümös üvegekre, perui szülési pokrócra meg namíbiai szeméremajak-ékszerekre, te bárgyú tehén.
– …de tudok ajánlani százezret most, a többit meg… vagy később odaadom, vagy rád hagyom a végrendeletemben.
– Százezret? – Megláttam magam a kandalló feletti ügyesen-rügyesen patinás tükörben. Egy vörös márnát láttam, tátott szájjal, gülü szemmel, egészen lilán és nagyon-nagyon mohón.
– Összesen negyed milliót.
– Negyed milliót?
– Annyit.
– Ugye, nem lírában? Angol fontról beszélünk.
Ünnepélyesen bólintott.
– Én nem… Jane… negyed millió rengeteg pénz, és nem is próbálom tagadni, hogy szörnyen vonzó nekem. De nem tudom, van-e bennem annyi, hogy bárkinek bármiféle szolgálatot tegyek, ami akár ennek a tizedét is éri.
– Keményen kell dolgoznod – mondta Jane.
Láttam a szája vonalából, hogy nem tudok olyat mondani, ami szemernyit számítana neki. Az elhatározása olyan szilárd, mint az alapozó, amit magára kent.
– És gyorsan kell dolgoznod. Akármit derítesz ki, meg kell tudnom, mielőtt meghalok. Már ha meghalok.
– Ööö… tessék?
– Már ha meghalok.
– Már ha meghalsz?
– Már ha meghalok.
Kezdtünk úgy beszélni, mint két benyomott nigériai.
– De azt mondtad…
– Nem, az orvosok mondták. Az orvosok mondták, hogy meghalok. Én nem hiszem. Ez a lényeg.
Hát tessék. Ha tényleg arra kerül a sor, hogy odaadja a csekket, biztos úgy írja alá, „Jessica Rabbit” vagy „L. Ron Hubbard”.
– Tudod, úgy hiszem, meg lettem váltva.
– Aha. Értem. Megváltva. Igen. Szép.
Felkelt és odament egy lakkozott szekrényhez, arcán a visszafordíthatatlanul őrültek szeráfmosolyával.
– Tudom, mire gondolsz, de semmi olyasmi. Majd meglátod. – A szekrényből elővett egy csekk-könyvet, és elkezdett írni. – Tessék! – Kitépett egy csekket és meglengette a levegőben, a jóindulat lobogója száradt a szélben.
– Nézd… – nyögtem. – Jane. A becsületem, vagy az a pár cafat, ami maradt belőle, nem engedi, hogy elfogadjam a pénzed. Nem értem, mit akarsz tőlem, kétlem, hogy képes vagyok rá, és, finoman szólva, kétségtelen, hogy nem vagy eszednél. El kéne menned egy… Egy fickóhoz.
Magam sem voltam biztos benne, mit értek fickó alatt. Orvost, pszichiátert vagy papot, gondolom. Habzó hipochondria egy olyan ember részéről, aki nem hisz az ilyen trágyában, de mi a rossebet lehet ilyenkor mondani?
– Azt akarom, hogy menj el Swaffordba. Azt akarom, hogy mondd azt a családnak, hogy Michael bácsi életrajzát írod – adta át a csekket. – Valószínűleg te vagy az egyetlen élő ember, akinek megengedné.
Százezer fontról szóló aláírt és kiállított csekk hevert az ölemben. A bankomnak volt egy fiókja a South Ken metróállomás mellett. Tíz perc alatt ott vagyok, és már töltöm is ki a befizetési cetlit.
– Vannak profi írók, akik ennek a töredékéért raknak össze családtörténeteket. Csak perkálnod kell, és kinyomtatják.
– Nem érted. Nem fogsz családtörténetet írni, hanem jelentésekben jelentesz nekem egy jelenségről.
– Szóismétlés – morogtam bosszúsan. Mivé lesz drága anyanyelvünk?
– Tanúja leszel egy csodának.
– Csodának. Értem. És pontosan miféle csodának?
Hallgatott egy sort. – Menj Swaffordba és jelents nekem onnét. Írj folyamatosan. Látni akarom, feltűnik-e neked valami. Azt hiszed, hogy elment az eszem, de tudom, ha odamégy, magad is látni fogod, amit kell.
Távoztam a lakásból és elgurultam a Brompton Roadon. Tépelődtem, akár a vécépapír egy szorulásos napon. Jane kétségtelenül buggyant, a csekkje azonban csábítóan józan. Az a kérdés, hogyan csikarjak ki egy meghívást Swaffordba. Az a kérdés, hogy mennyit kell dolgoznom a pénzért. Az a kérdés, hogy miféle munkát kell végeznem a pénzért. Átkoztam a nőt, hogy nem mondta meg, mire figyeljek. Ha a legcsekélyebb utalást teszi rá, legalább táplálhattam volna a tévképzeteit azzal, hogy látszólag megerősítem. De mik is ezek a tévképzetek? Legutóbbi swaffordi látogatásom elég szórakoztatóra sikeredett ugyan, de aligha ment csodaszámba.
