A víziló – 2. rész

2 

Lord Logan letérdelt két fia közé és a toronyra mutatott. David felnézett. Az éjszakai ködön át látta az óra számlapját, a frissen festett aranyos számokat a kék alapon.

– Nagyon csúcs, Apa – mondta Simon. – Az igazi arany?

Lord Logan nevetett.

– Aranyozás.

– De a nappaliban az arany. Te mondtad.

– A nappaliban az.

– És a Kínai szobában is és a kápolnában is.

– Aranyfüst.

– Aranyfüst – ismételte Simon elégedetten. – A lakberen­dezők megmutatták nekem a könyvet. Minden egyes oldal tiszta arany volt.

David összehúzta a szemét. Az elektromos fény a ködöt sárga labdaként tekerte az óra köré; sárga labda, ami az istál­lóudvar felett lóg.

– Szóval – mondta Lord Logan –, mennyi az idő?

– Ó-ó – Simon befogta a fülét.

David is odanézett és látta, hogy úgy fél perc múlva tíz. Magában visszaszámolt.

Lord Logan magához ölelte a fiait, és nyelvével tik-takolt. Kezében érezte David meleg és Simon hideg kezét. David várta a csikorgó surrogást, ami megelőzi az óraütést. Az egyik nagy vadászló dobogott az állásban, és messzebb, a kennelben nyüszítettek a vadászkopó kölykök.

Az órából nem jött hang. Nem pontosan szemben álltak vele, ezért David úgy gondolta, a szög miatt látták többnek az időt, mint amennyi. Megint visszaszámolt tíztől. Simon egyszer azt mondta neki, akkor tudja pontosan számolni a másodperceket, ha minden szám közé odateszi az „alligá­tor” szót.

– Tíz alligátor, kilenc alligátor, nyolc alligátor, hét alligátor, hat alligátor… – számolt magában David.

Simon levette a kezét a füléről.

– Apa! – mondta szemrehányón. Most az ünnepekkor vál­tott Apuról Apára, és szerette minél többször használni az új szót.

– Látjátok? – rázkódott az örömtől Lord Logan.

Kétség sem lehetett, hogy akármilyen szögben is állnak, egy perccel elmúlt már tíz.

– De én szerettem, ahogy üt – méltatlankodott Simon.

– Ó, nem értitek. Beszereltettem egy szerkezetet. Nappal üt, csak akkor nem, amikor sötét van.

– Ez zseniális, Apa, zseniális!

– Valamit muszáj volt csinálni. Az ikreket minden áldott órában felverte.

– Tudom, Apa – mondta Simon. – A szobám ott van a fo­lyosó végén, ne felejtsd el.

– Na igen. – Lord Logan felállt és kézfejével leporolta a tér­dét. – Ez a másik. Gyere, David, te még nem vagy túl nagy… hopp! – David felugrott apja vállára, és elindultak vissza a házba. – Most, hogy tizenhárom éves vagy, Simon, illene sa­ját szobát kapnod, nem gondolod?

– Ejha!

– Főleg ha már ott leszel a vadászok között karácsony másnapján.

– Ejha, Apa! – Simon izgatottan belerúgott a kavicsokba. – Ejha!

Lord Logan feljebb tolta Davidet a vállán.

– Huh. Kezdek már öreg lenni ehhez, Davey.

David azonban tudta, hogy noha tizenkettő lesz hamaro­san, korához képest kicsi és könnyű, és hogy apja akár öt mérföldet is el tudná vinni szuszogás nélkül.

Két héttel később éjjel David az ágyán feküdt és a plafont bámulta, éppen úgy, ahogy előző éjjel. Előző éjjel volt kará­csonyeste, amikor minden gyerek ébren fekszik, hogy raj­takapja az apját. Nem mintha maga Lord Logan csinálná, állította Simon.

– Podmore-t öltözteti fel, ő borítja az ajándékokat a szobánkba.

– Nem, fogadok, hogy Apu az. Élvezné.

Davidnek eddig nem sikerült elég sokáig ébren marad­ni, hogy kiderítse. Ma éjjel viszont akkor is ébren marad. Muszáj.

Az ágya melletti asztalkán az új ébresztőóra ketyegett, Rebecca néni karácsonyi ajándéka.

Fél kettő.

A legfontosabb, hogy ne ébressze fel az ikreket. Elmúltak egyévesek, és az istállóóra elnémítása óta, Dadus szavaival, aludtak, mint a tej. De az ikreknél sose lehet tudni. Bármikor képesek lármát csapni. Hogy biztosan kifáradjanak, David este egy órán át szórakoztatta őket az ágyukban. Zsírkrétával rajzolt nekik, pofákat vágott, dúdolt és buta táncot járt a szo­bában, amíg el nem érkezett az esti vizit ideje.

– Elég melegnek tűnnek, Sheila.

– Igen, Lady Anne. David felizgatta őket.

– Davey?

– Én csak rémtörténeteket olvastam nekik, Anyu.

– Nagyon vicces. Nem baj, legalább alszanak majd. Nem igaz, drágáim? Pápá, Edward, pápá, James.

Háromnegyed kettő.

David felkelt és a pizsamájára felhúzott egy sötétbarna kordnadrágot. Felvette az iskolai játszópulóverét, ami tenge­részkék volt, felhajtható gallérú, hozzá a szintén iskolai feke­te sapkát és fekete papucsot.

Megnézte magát a tükörben, és eltöprengett, hogy talán ci­pőkrémet kéne kennie az arcára. Úgy döntött, inkább még­sem. Katasztrofális lenne, ha nem tudná rendesen lemosni, és másnap reggel mindenki meglátná a nyomát.

Két óra.

Kinézett az ablakon. Még mindig száraz az idő. Tiszta éj­szaka, épp csak egy pici köd. Ez jó kemény fagyot jelent, ami pedig azt, hogy nem marad lábnyom. Isten mellette állt. Isten és a Természet.

David visszament az ágyához, kirázta a párnát a huzatból, a huzatot takarosan összehajtogatta, majd bedugta a pulóve­re alá, a nadrágja és pizsamája dereka alá.

Az ajtóhoz ment és lábujjhegyen kiosont a folyosóra. Az ikrekével szemközti ajtó nyitva volt; húszwattos éjsza­kai lámpa vetett ki gyenge sárga fényt az átjáróba. David hal­lotta, hogy az ikrek szinkronban szuszognak.

Ahogy Simon régi szobája előtt ment el, David közelebb araszolt a falhoz, hogy elkerülje a nyikorgó parkettát közé­pen. Dadus az egyetlen felnőtt, aki a közelben alszik, ő vi­szont a legkisebb neszre is felriad, így szörnyen óvatosnak kell lennie.

David a fal mentén osont a ház főrészébe vezető ajtó felé. Nappal labdázhattál, szekrényajtókat csapkodhattál, kiabál­hattál a gyerekszárnyban anélkül, hogy bárki meghallotta volna, de éjjel a legkisebb nesz is jócskán felerősödött. Már a légzése is rettenetes zajt csapott. A falak, a szőnyeg, a tető, a radiátorcsövek, minden mozgott, kattogott és zümmögött, mintha csak egy gépezet részei lennének.

Kinyitotta az ajtót. Enyhe szivarfüst és egy állóóra fontos­kodó ketyegése. Előtte feküdt az északi átjáró és a mögött a lépcső. David engedte némán helyére lendülni a lengőajtót maga mögött, majd megindult a Hétmérföldes Csizmás lo­pakodó járásával. Nem emlékezett pontosan, hány vendég van a házban; legalább tizenkettőre tippelt, és még tíz-tizen­egy jön holnap a vadászatra. Biztos, ami biztos, úgy kell el­mennie a szobák mellett, mintha mindegyikben aludna va­laki, aki könnyen felébred.

Most a folyosó közepét célozta meg, mert tudta, hogy a falak mentén porcelánnal, ezüsttel és üveggel megrakott vit­rinek és asztalok sorakoznak, amik már attól is nagy lármát csapnának, ha csak nekik dörgölőzne menet közben.

Félúton tartott, előtte már a márványcsillogású lépcső, amikor egy hirtelen hang megtorpanásra késztette. Sárga fénycsík jelent meg a Hobhouse szoba ajtaja alatt, ahol épp elhaladt. David két lépés közt megdermedt, feszülten fülelt, szája nyitva, fülében dobolt a vér. Hallotta a selyem surrogá­sát, ahogy felhúzzák a köntöst.

Belenyilallt a rémület, ahogy eszébe jutott, hogy a Hobhouse szobában nincs fürdőszoba. Ijedten végigszökellt a folyosón, a végén az állóóra mögött megállt és a falhoz la­pult. Egész testében nekidőlt, olyan halkan lihegett, ahogy csak tudott, próbálta légzését hozzáigazítani az inga nagy, nyeldeklő ütéseihez, amely az órában lengett mellette.

Hallotta, hogy nyílik a Hobhouse szoba ajtaja. Léptek kö­zeledtek.

David nem értette, mi történik. Legszívesebben felüvöltött volna: „De hát a fürdőszoba a másik irányban van!”

A léptek egyre közeledtek. David visszatartotta a lélegze­tét, szorosan lehunyta a szemét. Az óra vibrálása átjárta tes­tét, minden ketyegés felért egy áramütéssel.

A léptek megálltak. „Engem néz – gondolta David. – Hallom, hogy lélegzik.”

Aztán körmök kocogtak halkan a fán. Az állóóra másik oldalán volt egy szobaajtó. A Leighton szoba, ahol Rebecca néni alszik mindig. David most hallotta is a suttogó hangját:

– Max? Te vagy?

Egy férfihang válaszolt Davidtől nem messze, mérgesen, rekedten:

– Engedj be, rohadt hideg van itt kint.

Az ajtó nyílt és csukódott.

David várt. A Leighton szobából nevetés és egyéb hangok szűrődtek ki. Tudta, hogy Rebecca néni imád mindenféle já­tékot. Úgy döntött, nem kockáztat nagyot, ha arra alapoz, hogy Rebecca néni és a Max nevű férfi egy ideig a szobában maradnak. Nagy levegőt vett, kilépett rejtekéből és elindult a lépcső felé.

A gondosan megtervezett útvonal igencsak bonyolultra si­keredett. Először elmegy a könyvtárba, aztán a konyhába, majd a mosogatófülkén át ki az istállóudvarra, végül a kony­hán át megint vissza a könyvtárba.

A lépcső tetején sötét volt. David levette a papucsát, hogy a gumitalp ne nyikorogjon a márványon. Lassan lépdelt lefelé, kezével kitapogatva a képkeretek sarkait a falon. Megtalálta az utolsó festmény sarkát, a hatalmas Tiepolót, aminek min­den centijét ismerte, így biztos lehetett benne, hogy az utol­só lépcsőfokon áll. Lelépve balra fordult, és gyorsan átment a nyitott hallon, a legrövidebb úton a könyvtárba.

A hall felénél belefutott valami hatalmasba, valami éles és szúrósba, ami egészen átölelte és az arcát szurkálta. Annyira megdöbbent, annyira hatalmába kerítette az érzés, hogy olyasmi markába került, amit csakis szellemnek vagy vad­állatnak hihetett, hogy önkéntelenül felkiáltott: a fájdalom és rémület kurta vonítása szökött ki belőle.

Abban a szent pillanatban, hogy ajkát elhagyta a kiáltás, David rájött, hogy csak a karácsonyfába futott bele. Undor fogta el önmaga iránt, amiért ilyen gyáva, kiköpött egy fe­nyőtűt a szájából, majd hátralépett a fától és fülelt. Fentről nem hallott hangokat: se kiáltást, se álmos morgást, se az ik­rek sírását, csak a karácsonyfadíszek halk csilingelését, ahogy a fa kiheverte az ütközést. Ezek szerint a kiáltás mégsem volt annyira hangos. Magában visszajátszotta a hangot, és úgy vélte, alig lehetett hangosabb egy rekedt nyögésnél.

David óvatosan megkerülte a fát, és továbbment a könyv­tár felé.

A könyvtárban olyan erős szivarfüst fogadta, hogy a tar­kóján felállt a szőr. Meleg is volt; a kandallóban halvány narancssárga izzás mutatta, hogy a tűz még nem aludt ki. David betette maga mögött az ajtót, és a villanykapcsoló után tapogatott.

A hirtelen fényességben pislogva nézett körül. Örömmel látta, hogy a zsalukat behúzták. Nem vetül ki fénycsík a Déli gyepre, ahol bárki megláthatja a fenti szobák ablakából.

Lord Logan irdatlan íróasztala mögött az ötödik polcon ti­zenkét könyv sorakozott takarosan Crabshawe: Norfolk megye története címmel, homokszín bőrbe kötve, arany betűkkel.

David végighúzta ujját a soron, mint aki könyvesboltban böngészik, míg a VI. kötethez nem ért, amit kihúzott és le­tett az asztalra. Aztán bedugta a kezét az így támadt résbe, és a fogantyút kereste. Erősen meghúzta, és igencsak megdöb­bentette a hangos kattanás, ahogy a rugó elengedte a reteszt. Nappal a szerkezet olyan halknak tűnt, akár a suttogás.

Az egész polc elvált a faltól, és David a rejtett ajtón belépett a titkos szobába.

Itt nem talált villanykapcsolót, így a könyvtárból beömlő fényben kellett dolgoznia. Azért elég jól látott és még töb­bet érzett: a rámeredő róka- és őzfejek, a fegyverolaj halvány aromája és egy másik nagy óra dübögése.

Elindult egy kis szekreter felé a falnál, ami két fegyver­szekrény között állt. A szekreteren feküdt egy nagy, párnás könyv Smythsontól a Bond Streetről. „Vadászkönyv” állt raj­ta. Simon ajándékozta Apunak két évvel ezelőtt karácsony­ra. David emlékezett, milyen izgatottan kérte, hogy megnéz­hesse, mert arra számított, biztos érdekes lesz, a vadon élő állatok enciklopédiája vagy szótára. Cseppet sem örült, ami­kor meglátta, hogy csak üres lapok vannak benne, a fejlécen olyan címkékkel, hogy „Dátum”, „Faj”, „Fegyver” „Elejtettek száma”, és a többi.

A könyv mögött volt egy kis fiók. David kihúzta és egy ujjal addig kotorászott a benne, amíg – befőttes gumik, hor­gászcsalik és kovakövek között – nem talált egy kulcsot, amelyre ökle megkönnyebbülten és eltökélten rázáródott. Most pedig irány a konyha.

Ahogy átment a hallon, nagyon óvatosan kerülte ki a kará­csonyfát. Most, hogy tudta, hogy ott van, már persze elég jól látta: úgy állt őrt a lépcsőnél, mint egy hatalmas, torzonborz medve.

David megborzongott a meleg fuvallattól, ami fogadta, amikor kinyitotta a vörös posztóval bevont ajtót és lement a lépcsőn a konyhába.

A magas, félkör alakú ablakokon holdfény sütött be; csillo­gott a fonott kosarakon, amiket kiraktak a nagy reggelihez. David megkerülte az asztalt, leült egy székre a tűzhelyhez közelebbi végén, és felhúzta a papucsát. Könyöke zsírálló pa­pírt érintett az asztalon. Felemelte a sarkát és sonka illatát érezte. Torka azonnal összeszorult és görcsölt. Elfordult és mélyeket lélegzett, de arcát karjába kellett temetnie, hogy el­fojtsa öklendezése hangját. Nemsokára felállt és kitörölte a könnyeket a szeméből. A konyha túlsó végében ajtó vezetett a mosókonyhába és kamrába. David bement és felkapcsolta a villanyt.

A hűtőkamrában zümmögött a hűtőgép, és a folyosó vé­gén nagy fekete macska jött oda hozzá nagyokat nyújtózva.

– Ss! – hessegette David.

A macska rátekeredett a lábára és dorombolt.

– Jól van, gyere – mondta neki és a macska elkísérte a spájzajtóhoz.

A spájz második polcán szép rendben sorakozott cukor, liszt, bádogdobozban sütőpor, élesztő, zselatin, fűszerek, tortadíszek és kandírozott gyümölcshéj, mind hatalmas ki­szerelésben. Volt még gyerekszalvéta, dobozokban habcsók kagyló, zacskóban konfetti, viaszos papírtányér és Playbox kekszdoboz.

David elővette ruhája alól a párnahuzatot és nekiállt megtölteni. Ledobott egy darab angyalgyökeret a padlóra a macskának, aki megszagolta, egyik mancsát megrázta és undorodva kimasírozott.

Amikor a párnahuzat megtelt a megfelelő holmikkal, David kiment a spájzból, lekapcsolta a villanyt a folyosón, és visszament a konyhába.

A huzatot a hátára vetve, akár a Télapó, kilépett a hátsó ajtón.

Elindult az éjszakában, szájából és orrából párafelhő leb­bent. Boldog volt, tele energiával.

A melléképület, ami felé tartott, annak idején a mosoda része volt, az istállók és a vadőrlak között feküdt. Simon úgy nevezte, „H és T” ház: a hajtóké és a töltőké.

A hold magasan állt a csillagos égen, fénye ragyogott az ajtón és ezüstnyalábbal világította meg a vaslakatot. David elővette zsebéből a kulcsot, és kinyitotta a lakatot.

Messze a csalitosban fácánok fészkelődtek a fészkükön. Nyulak menekültek vakkantó nőstény rókák elől, baglyok csaptak le csámpázó pockokra, és hátul az udvarban a fekete macska, aki észrevétlen kisurrant Daviddel, haldokló egeret pofozott két mancsa között.

David felült az „Eley muníció” jelzésű dobozra, majd on­nét a gépre. Meghúzta a rézkart, és magában dúdolva hajtani kezdte a pedált.

II

Simon kiugrott a Range Roverből Szódával, a spániel szu­kával, és a hajtók tömegében öccsét kereste. Végül észrevette Davidet, aki külön állt a többiektől, az egyik labrador fejét vakargatta. Henry, a vadőr fiának füttyére a kutya a szedők felé iramodott, akik indulni készülődtek. A társaságától megfosztott David felnézett Simon irányába. Simon azonnal úgy tett, mintha az eget vizsgálná és a szelet szimatolná.

Előtte futott a kocsifelhajtó, a bükkel, tölggyel és szilfával övezett hosszú út. Simon visszazárta a puskáját, a vállához emelte és a fák fölé célzott.

– Bumm! – suttogta. – Bumm!

Gigantikus tenyér telepedett a vállára. – „Ha igaz sportem­ber vagy, Intő szavam megfogadd. Puskád csöve sohase…”

Simon beszállt: – „…Szegeződjön senkire. Jöjjön sövény, kerítés, Ne sajnáld az időt, és Vedd ki szépen a patront, A biztonság fontos pont.”

Lord Logan bólintott.

– Bocs, Apa – mondta Simon, megtörve a fegyvert. – Én csak… tudod.

Apja mosolyogva vállat vont. Cinkosan közelebb hajolt, és kabátzsebéből előhúzott egy ezüst flaskát. – Chivas Regal. Csak egy kortyot. Meg ne mondd anyádnak.

A whisky csípte Simon torkát és könnyek szöktek a szemébe.

– Huh! Kösz, Apa.

Lord Logan visszacsavarta a kupakot, majd lenézett Simon kutyájára. – Whisky Szódával – kacsintott.

Simon nevetett. Ezen a napon ő volt az egyetlen vadász, aki saját kutyát hozott. Mindenki más a szedőkre bízza, hogy megtalálják a lelőtt vadat. Szóda az ő saját kutyája, egyene­sen neki fogja visszahozni, amit lelő.

– Nyolcan vagyunk, párosával megyünk! – kiáltotta Henry.

Lord Logan a behajtó irányába nézett, ahol a számhúzás folyt. – Húztál már?

Simon a fejét rázta.

– Helyes – mondta az apja. – Inkább ne is. Hadd mara­kodjanak egymással a vének, nem igaz? Majd Conrad mö­gött leszel.

Simon elcsüggedt. – De én az elején akartam lenni!

– Conrad pocsék lövő. Jó lesz ott neked. – Lord Logan szá­ja abba a speciális fanyalgó fintorba húzódott, amit a nyafo­gásnak és siránkozásnak tartogatott.

Simon elpirult. – Kösz, Apa.

– Akkor hát csatára fel!

Simon pár lépést lemaradt, hogy lássa, milyen hatást tesz a többiekre az apja, ahogy csatlakozik a vadászokhoz. Férfiak és nők léptek hátra, tekintetek fordultak lopva irányába. Mindenki mosolygott. Simon tudta, hogy néhányan apja ru­hájának felháborítóan tökéletes állapota miatt mosolyognak: a csillogó Pudrey puskák, a fényes új bőr, a tökéletes Lock kalap, a kézmelegítő, a töltényöv, a varratott tweedkabát és a széles testéről leszaladó szűk pamutbársony nadrág, a sötét harisnya. Apja is tudta és nem érdekelte. Mindenből a leg­jobbat szerette, és ezt gyakran hangoztatta is. Anyja barátai és családja a legrongyosabb ruhát és legsárosabb csizmát húz­ták fel, és emiatt nagyra tartották magukat. Apja hagyta, mo­solyogjanak csak. Tudta, hogy más okból is mosolyognak.

David a hajtókkal elment körbe az erdőhöz a kocsifelhaj­tó mögött. A puskások és a töltögetők, mind férfiak, kezdtek párokba rendeződni. Simon odament az egyik töltögetőhöz.

– Csak adjon nekem pár dobozzal.

A felnőtteknek volt egy töltögetője és két puskája, hogy az egyikkel lőhessenek, amíg a másikat töltik. Simonnak is volt két tizenkettes kaliberű puskája, de a másik alul-felül csöves volt, Rebecca néni ajándéka, akinek nő lévén fogal­ma sem volt, hogy az nem menő; csak külföldiek, fegyveres rablók és hétvégi kocavadászok kedvelik. Mindenki tudja, hogy az a rendes vadászpuska, amelyiknek a csövei egymás mellett vannak. Tovább rontott a dolgon, hogy Rebecca né­ni fegyverén az elsütőszerkezet a zárótestbe volt építve, ami végképp szégyen. Így aztán hiába gyönyörű, és hiába ideá­lis magányos lövészetre, Simon otthon hagyta. Imádkozott, hogy Rebecca néni, aki hátul lebzselt Ted bácsival meg egy csoport nővel és a nézelődőkkel a faluból, ne vegye észre. Simonnak volt még egy puskája, amivel felnőtt: egy 410-es, tehenekre és nyulakra lődözött vele, de miután hosszasan megvitatta magával a kérdést, úgy döntött, csak a megbízha­tó tizenkettest hozza, és majd maga tölt.

Megtöltötte Barbour kabátja zsebeit a tölténydobozokkal. Szóda ott táncolt körülötte, kimutatva az izgalom és öröm összes jelét, amelyet Simon igyekezett mindenáron titkolni.

Meglátta tizenhét éves Conrad unokatestvérét, és mögé állt.

– A rohadt életbe – fakadt ki Conrad. – Ne állj mögém. Nem akarok meghalni.

Simon elpirult.

– Jól lövök – motyogta.

– És még egy rohadt kutyát is hoztál? Nem akarok be­rohangálást.

– Nem fog berohanni – feleselt Simon.

– Hát remélem is.

– Css! – nézett csúnyán Conradra széles sapkája alól Lord Draycott, egy idősebb férfi odább a sorban.

Conrad megvetően horkantott. – Fácánozunk, az ég sze­relmére! Azok szinte süketek.

– Ezek vadmadarak, Conrad – suttogta a férfi Conrad mellett, akiben Simon Max Cliffordra, apja egyik barátjára ismert. – Vadászott madarak. Könnyen megijednek. Itt nem házilag tenyésztik őket, mint Hampshire-ben.

Max halk hangján a „Hampshire” szó valamiért rettenetes sértésnek hangzott. Conrad elvörösödve félrefordult. Simon letelepedett. Szóda leült szépen mellé, lógó nyelvvel lihegett halkan. Csend ereszkedett rájuk. Simon a bajsza alatt tovább szavalta az „Egy apa tanácsai”-t.

– „Maradj rejtve, semmi nesz, Hall a vad és észrevesz. Ne légy mohó, ne lődd meg, Ha nem lehet a tied.”

Fácánkakas masírozott ki az erdőből, a felhajtón egyenesen feléjük tartott és hangosan kotkodácsolt. Valaki nevetett.

Simon megtapogatta a zsebét, és kihúzott két patront.

– „Ha szomszédod és közted, Madár repül, vad csörtet, Mottód legyen a mondat: Ne hágd át a vonalat.”

A fácán egyre közeledett az úton, nyakát arrogánsan előre-hátra mozgatva.

Simon belenyomta a patronokat a csőbe, visszazárta a puskát.

– „Hajtót sokszor nem látni, Sűrű bozót elrejti. Higgadt légy és kitartó, Vadra lőj, ha látható.”

A fácán vidám léptei lassultak. Kétkedve kémlelt előre, mintha lassan tudatára ébredt volna a rózsaszín arcoknak, a barna, zöld és rozsdabarna tweedruháknak és a rászege­zett fényes, kékesszürke fémcsöveknek. Abbahagyta a pec­kes sétát, nyakát előrenyújtva hitetlenkedve nézett, amiről Simonnak a kancsal kocsmáros jutott eszébe a Stan és Pan filmekből.

Simon az orrán át beszívta a levegőt és nagyot nyelt.

– „Talán találsz, talán nem, Mindig legyen eszedben: Összes fácán nem elég, Egy szem emberéletért.”

A fácán visszasandított a csalitosba, ahonnét jött. Simon úgy vélte, a madár gondolkodik. A fácán felemelkedett, tor­kából élesedő hang tört ki, mintha kétségbeesetten figyel­meztetni akarná a családját és barátait az erdőben. Ebben a pillanatban Lord Logan ajkához emelte az ezüst­kürtöt és belefújt. Mélyen az erdőben hatalmas ricsaj csapott fel, ahogy a hajtók nekiálltak csapdosni és dobogni.

Simon megnyalta az ajkát, lábát erősen megvetette félter­peszben, súlyát a balra helyezve. Jobb hüvelykujjával kibiz­tosította a fegyvert. A vadászok felálltak az egylábú székük­ről. Szóda felkészült.

A levegő hirtelen megtelt rakétaként süvítő fácánok csapa­taival. Mindenütt puskák dörrentek rekedt köhintéssel, kis füstbolyhok bontottak virágot a levegőben.

Simon rengetegszer gyakorolta már ezt fejben. A madarak magasra emelkedtek, hogy kikerüljék a fákat, ezért vártak a vadászok ott, ahol. De nagyon gyorsan jöttek: három-négy­száz is egyszerre. Mire Simon célozni tudott, már a feje fölött jártak. Követte az egyik madarat, és éppen kilőtte az egyik csövet, mielőtt a puska függőlegesbe állt. Aztán levitte ötven fokot, követett egy másik madarat, és a csőrére célozva sike­rült megint lőnie.

Megtörte a puskát, és éppen tölteni akart, amikor kiáltás harsant az erdőből.

– Nyugi, fiúk, hóha! Fogjátok erősen!

Az utolsó fácánok csapdostak el, és Simon hallotta a zá­rótűz visszhangját az ablakokról és falakról fél mérföldre a hátuk mögött. Az első eresztésnek alig negyven másodperc kellett, és ő csak a két csövet tudta elsütni. Conrad tizen­négyszer lőtt. A fák közül ugatás és kiáltozás hallatszott.

– Gyerünk, Szóda – kurjantotta Simon. – Menj, kislány!

Szóda megiramodott az erdőbe. Simon úgy gondolta, a második csővel talán leszedett egy madarat. Ha igen, akkor Szóda látta.

Kiáltás harsant.

– Nézzétek! Nézzétek!

Most, hogy a füst elfoszlott, Simon látta, hogy a levegő előttük tele van hulldogáló szirmokkal. A szedők értetlenül ácsorogtak, kutyáik nyüszítve köröztek, ahogy a színes hó körülöttük kavargott.

Simon a háta mögött Rebecca néni hangját hallotta. – Ez… az isten szerelmére… ez konfetti!

– Bravó! Elbűvölő! – mondta Ted bácsi.

– A rohadt életbe! – morogta Conrad.

Szóda ügetett ki a csalitosból fácánnal a szájában, amit gazdája lábához ejtett.

Simon undorodva nézett le. – Egy menekülő. – A madár még élt, csőre nyílt és csukódott, görbe, ráncos lába görcsö­sen rángott. Simon felvette és addig tekerte a nyakát, amíg reccsenést nem hallott.

A többiek köré gyűltek.

– Mi a fene van itt?

– Ez az egyetlen istenverte találat!

Simon feszengve nézett fel, ahogy mindenki körbevette.

– Hogy értik? – kérdezte.

– Úgy értjük – mondta Conrad –, hogy senki más nem szedett le egyetlen rohadt madarat se. Így értjük.

Simon fel nem foghatta. Egy ennyire felszerelt csapatnak az első eresztésből legalább száz madarat el kellett volna ejteni.

Lord Logan kivette a fácánt Simon kezéből. Henry, a vadőr segédje sietett feléjük, az arcán egyszerre látszott vad düh és teljes értetlenség. Lord Logan megvizsgálta a fácánt. A begyébe apró ezüst­golyócskák fúródtak.

– Ezüstsörét? – jegyezte meg valaki. – Ez azért még tőled is sok, Michael.

Simon látta, hogy apja szeme egy pillanatra felvillan busa szemöldöke alatt.

– Ez nem sörét – mondta, egy golyócskát sodorgatva két ujja között. – És nem is ezüst.

A golyót a szájába vette és összeroppantotta.

– Cukor – mondta gyászosan. – Egyszerű cukor.

Simon kivett egy patront a zsebéből, és lehúzta a végét. Apja kinyújtott tenyerébe öntött egy halom ezüstös cukor­golyót, rizsszemet és konfettit.

– Az istenit! – hördült fel Conrad. – Állatvédők! Azok a rohadt állatvédők!

– Állatvédők? – nézett nagyot Simon. – Nem mernék…

– Állatvédők! Állatvédők! Szabotáltak minket a rohadt állatvédők!

A kiáltást továbbadták és morajjá erősödött, ami összeke­veredett a fácánok kotkodácsolásával, ahogy visszateleped­tek a fészkükre, és összekeveredett az egyik hajtó síró-nyi­hogó nevetésével, aki lemaradt a többiek mögött és most a földön fetrengett az erdő mélyén, rugdalózott örömében, és hivatásához illőn apró öklével egyre ütötte, ütötte a földet. 

www.kultkonyvek.hu/avizilo