Stephen Fry ezúttal Köves Gábor kérdéseire válaszolt.

Ez utolsó kérdéssel véget ér a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjú közlése. Köszönjük szépen még egyszer Hudácskó Brigitta kiváló munkáját!

Jó szórakozást!

Kérdés: Ha bárkivel vacsorázhatna, ki lenne az?

Stephen Fry: Kivel vacsoráznék? Nyilvánvalóan Oscar Wilde-dal. Tudom, hogy úgy tűnik, ő az állandó témája a beszélgetésünknek, de ő jó lenne. És megmondom, hogy még ki. Szeretnék találkozni F. Scott Fitzgeralddal. Nagyon szeretem az előadásait. Fantasztikus leveleket írt, ő volt a kora egyik legjobb írója, minden mondata egyszerűen tökéletes volt, és tudni akarom, hogy csinálta. Szörnyű. Úgy értem, vannak más írók, akiket ugyanilyen nagyszerűnek tart az ember, de benne megvan valami, valami technikai tökéletesség, amiről nem tudom, hogy micsoda. Akármikor olvasok tőle egy mondatot, olyan egyszerűnek tűnik. Ott van előttem, minden szó egyszerű, és mégis ámulatba ejtő. 8k12f70l A leveleiből lehet tudni, hogy nagyon keményen dolgozott, és tudni akarom, honnan jött mindez.

Végezetül néhány villámkérdés és -válasz a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjúból. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri.

Jó szórakozást!

Kérdés: Mi az, ami miatt nem tud éjszaka aludni?

Stephen Fry: Mitől nem tudok aludni? A bűntudat zakatol az agyamban azok miatt a dolgok miatt, amiket nem tettem meg, amiket meg kell csinálnom. Ezek mindig rosszabbnak tűnnek éjszaka, nemde? Azok a dolgok, amikről eszembe jut, hogy jó ég, még ezt is meg azt is meg kell csinálni. Lesz időm erre? Jobb, ha egy órával korábbra állítom a vekkert. Meg aztán a lustaság. Még mindig úgy érzem, hogy fentről figyel a nagyapám vagy valaki, aki csóválja a fejét, és azt mondja, hogy fiam, elhagyod magad odalent. d7ni4zzc

Végezetül néhány villámkérdés és -válasz a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjúból. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri.
Jó szórakozást 1b7dzn5w!

Kérdés: Kik a példaképei?

Stephen Fry: Már említettünk néhányat a példaképeim közül. Oscar Wilde az egyik természetesen. Szeretem az olyan embereket, akik a lehető legkevésbé hasonlítanak rám, ami nem az önutálat jele, hanem az ember különösen olyan dolgokat csodál, amelyekről úgy véli, hogy benne nincsenek meg. Szóval szeretem a makacs művészeket, akik kimondják, amit gondolnak, és nem érdekli őket, hogy ki mit szól hozzá, ugyanis attól tartok, az egyik legnagyobb hibám, hogy mindig arra törekszem, hogy mások kedvére tegyek, és nem szeretek senkit megsérteni. Azt hiszem, ez sok szempontból jó dolog. Ezzel a saját udvariassági ösztönöm ellen beszélek, de azt hiszem, csodálom az olyan művészeket, akik kimondják, amit gondolnak, akik erősek, hiszen ez rettentő nehéz. Ha neveket említek, akkor mire hazaérek, azon fogok gondolkodni, hogy miért nem említettem még ezt vagy azt is, és a szokásos gyanúsítottak kerülnének elő, Mandela meg mittudomén, hogy ki, hát hogy lehet nem tisztelni őket? De azokat is csodálom – és ez most szentimentálisnak fog tűnni – akik csendes, hétköznapi életet élnek, akiknek a kedvességére nem emlékeznek, az olyan emberek, mint például a bátyám. Nem azt mondom, hogy ő hétköznapi. Ő egy rendkívüli ember, de az ő személye emlékeztet a jóság erényére.

Végezetül néhány villámkérdés és -válasz a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjúból. 41kba9gq A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri.
Jó szórakozást!

Kérdés: Mi a legrosszabb karriertanács, amit valaha kapott?

Stephen Fry: A legrosszabb karriertanács, amit valaha kaptam, az volt, hogy valamit azért kell megcsinálni, mert fizetnek érte. Tudom, hogy egy elég nyilvánvalónak és nyálasnak hangzik, de ha az embernek két munkája van, és az egyik sokkal többet fizet, mint a másik, és hasonlónak tűnnek, akkor az ember nyilván a pénzes melóra megy. De én akkor is azt gondolom, inkább dobjunk fel egy érmét, mert ha a több pénzre megyünk, akkor mindig az a dolog vége, hogy többet fizetünk a lelki békénkkel és nyugalmunkkal. Természetesen az ember megcsinál dolgokat egyszerűen csak a pénzért, és mindenki tudja, hogy amikor reklámot csinálunk, az nem a személyes vélekedésünk kifejezése, hanem csak egy vicces film. Az ember próbál olyan reklámot választani, ami jó. Amit kedves, jó emberek készítenek, és olyan termékről szól, amit nyugodtan köthetnek a te nevedhez, de ezt nyilvánvalóan azért csinálod, hogy legyen időd más dolgokat csinálni. Egyébként nem hiszem, hogy valaha kaptam volna valami katasztrofális tanácsot.

Folytatjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri.

Köszönjük szépen! 79lptw5y

Kérdés: Beszélne a tapasztalatairól a bipoláris zavarral?

Stephen Fry: Igen. Először tizenöt éves korom körül diagnosztizálták – igazából a tudtomon kívül –, hogy lehetséges, hogy bipoláris zavarban szenvedek. Nem tudtam erről egészen addig, amíg sok évvel később készítettem egy dokumentumfilmet arról, hogy milyen az életem mániás depressziósként vagy bipolárisként, bárhogy is nevezzük, tehát kedélyváltozós, hangulatzavaros emberként. Úgy tudom, az én állapotom pontos diagnózisa a ciklotímia vagy ciklotin zavar, ami nagyon enyhe bipoláris zavar, Amerikában „bipolar light” néven ismerik, ami úgy hangzik, mint egy újfajta kóla, de a bipoláris zavar inkább hangulatzavar, mint személyiségzavar. Nem tudom, hogy ez kinek mit mond, de szerintem nagyjából van valamilyen képük arról, hogy mi is ez. Számomra a hangulat egyenlő az időjárással. Az időjárás valóságos. Teljesen valóságos. Amikor esik, akkor esik. Minden vizes, az ember elázik. Ez nem is kérdés. Ami szintén igaz az időjárásra, hogy nem tudjuk irányítani. Nem mondhatom azt, hogy ha elég erősen akarom, akkor nem fog esni, és az is ugyanígy igaz, hogy ha egyik nap rossz idő van, akkor majd lesz jobb, és meg kellett tanulnom úgy kezelni a hangulatomat, mint az időjárást. Egyrészt nem tehetek úgy, mintha nem lennének ezek a hangulatok, és nem mondhatom azt, hogy nem is vagyok igazán depressziós. Miért is lennék az? Van elég pénzem. Van munkám. Az emberek szeretnek. Nincs miért depressziósnak lenni. Ez ugyanolyan hülyeség lenne, mint azt mondani, hogy nincs miért asztmásnak vagy himlősnek lenni. Az ember tudja, hogy beteg, és kész. Nincs oka a dolognak. Nem azért lesz depressziós az ember, mert rossz dolgok történnek vele. Amikor az történik, akkor ideges lesz meg dühös. Annak van értelme. Valami pofán vág, te meg azt mondod, hogy aú, ilyesmi… De a depresszió olyan, mint az időjárás, csak belül. Kiválthatná valami szerencsétlenség, de nem… Nem elég, ha az ember meggyőzi magát azzal, hogy azt mondja, hogy nem szabadna depressziósnak lennem, mert vannak körülöttem emberek, akik kedvesek hozzám, hiszen ez frusztráló az érintetteknek. Azt mondják, „Ne legyél depressziós. Mindenki szeret. Igazán boldog vagy. Jó életed van.” Tudom. Ez a legrosszabb benne. Nem tehetek róla. Nem megoldás, de nagyon fontos, hogy legalább addig eljusson az ember, hogy felismerje, hogy a hangulatzavar hasonló az időjáráshoz. De a mániás depresszió vagy bipoláris zavar természetéből fakad, hogy bipoláris. Két pólusa van. Nem csak depresszióból áll. Épp az a lényeg, hogy van egy másik oldala is. Van a depressziós hangulat, és van az emelkedett hangulat, ami a mánia, ami a mániás depressziós mániás oldala, és vannak hipomániások vagy a hipomán állapot, amiben az ember eszméletlen dolgokra képes. Olyankor abszurd módon túlteng az optimizmus, a kreativitás és az energia. Hihetetlen sokáig lehet bírni alvás nélkül. Tombol a szexualitás. Rá lehet kattanni a vásárlásra, de az embereknek különböző módjaik vannak az emelkedett hangulat kifejezésére, és állandóan szövegelnek. Nem bírják abbahagyni a gondolkodást, állandóan pörög az agyuk. Azt hiszik, hogy meg tudják oldani a világ problémáit. Azt hiszik, hogy igaz rálátásuk van mindenre. Ez lehet egy nagyon termékeny, izgalmas és különleges állapot annak, aki átéli, és utána következik az összeomlás. Rengeteg probléma jelentkezik. Az egyik az, hogy az emberek, a család és a barátok idegesebbek, kényelmetlenebbül érzik magukat a mániás fázisban, mint a depressziós fázisban. A depressziós emberrel lehet boldogulni, mert az nem akar mást, mint üldögélni, meg aludni a sötét szobában, nem csinálni semmit és utálni magát; és amíg nem fontolgatnak öngyilkosságot, amíg nem annyira nagy a fájdalmuk, addig el lehet velük boldogulni. Viszont az emelkedett hangulatban lévő emberek kezelhetetlenül idegesítőek. Nem hagyják abba a beszédet. Állandóan nyüzsögnek, izgatottak, dumálnak, átrendeznek mindent és újra kitakarítják a szobájukat, ilyesmi. Így aztán nagyon frusztráló lehet az ember környezetében élőknek. Legrosszabb esetben veszélyes is lehet. Az öngyilkosság nyilvánvalóan a depresszió mélypontja. Életem során több alkalommal kíséreltem meg öngyilkosságot, és ez mindig gyenge kifogásnak tűnik, de igaz. A legtermészetesebb mód, ahogy az ember próbál megbirkózni valamivel saját magában, ami hatással van a hangulatára és az energiaszintjére, az hogy, vegyi anyagokkal beavatkozik, mert a tudomány még nem talált olyan gyógyszert, ami különösebben jót tenne. Így aztán az ember hajlamos olyasmikhez nyúlni, amiket nem patikában árulnak, például narkotikumokhoz és alkoholhoz, mert ezek többé-kevésbé garantálni tudják a hangulatot. Persze így csak gyűlik egy nagy összeomlás vagy nagy fordulat, de az ember csak nem hagyja abba, ugyanúgy iszik és betép, és legalább így távol tartja azt az elkerülhetetlen katasztrófát, hogy egyedül maradjon a hangulataival.

Így aztán hosszú ideig, azt hiszem, az a megfelelő kifejezés, hogy kokainfüggő voltam, és természetesen amikor az ember sok kokaint fogyaszt, akkor hajlamos sokat is inni, így évekig sehová nem mentem anélkül, hogy ne lett volna nálam legalább négy-öt gramm kokain. Orron keresztül szívtam fel, ahogy akkoriban divat volt valamiféle szívószál vagy összetekert bankjegy segítségével, és így valahogy elboldogultam. Soha nem csináltam, amikor dolgoztam. Nem csináltam, amikor a színpadon voltam vagy forgattam vagy bármi. Ez a befejezés egy módja volt… Merthogy a munkában megvolt az élvezet, de ahogy befejeztem a munkát, vége volt. Kint voltam. Klubokba meg ilyen helyekre jártam. Ma már el se hiszem. Nem tudom, hogy bírtam. Egészen elképesztő, de így volt, aztán a kilencvenes évek közepén volt egy kisebb katasztrófa. Játszottam egy darabban, és minden rosszul ment, és én meg nekiszaladtam a világnak. Igazából csak Belgiumig jutottam, ami elég lapos, szóval nem nagyon volt minek nekiszaladni. Szóval nekimentem a Németalföldnek, aztán Németországnak… és aztán Nagy-Britanniában eltűntnek nyilvánítottak egy időre, aztán megtaláltak, és egészen szörnyű volt, de így legalább szembe kellett néznem ezzel a diagnózissal. Elmentem több orvoshoz, akik megerősítették a diagnózist, és évekkel később, amikor már egyenletesebb volt a hangulatom, jobban hozzá voltam szokva ahhoz, hogyan boldoguljak a dolgokkal, és tisztábban láttam magamat, készítettem erről egy műsort. Az volt a címe, hogy A mániás depresszió és én, avagy A mániás depressziós titkos élete. Ez egy kétórás film volt, amiben körbeutaztam Amerikát és Angliát, és olyan emberekkel beszéltem, akiknek ugyanez a problémájuk, valamint orvosokkal, beszéltem a saját történetemről és az állapotomról. Nagyon érdekes volt, a műsor sikeresnek számított és valamennyire áttörésnek is, mivel azoktól a problémáktól eltekintve, amelyekről beszéltem, az egyik legnagyobb gond nem maga az ember, aki ettől szenved, hanem a világ többi része, a mentális probléma és ennek a stigmája. Más emberek rettentő nehezen boldogulnak ezzel, nem akarják, hogy ezt bárki megemlítse, ha nem muszáj.

Tegnap este abban az örömben volt részem, hogy Dick Caveattel vacsorázhattam itt New Yorkban. Ő a hatvanas-hetvenes években zseniális talk-show házigazda volt, nézzék meg a YouTube-on, ha nem ismerik. Egyszerűen bámulatos volt, de a karrierjét nagyon sokban akadályozta a depresszióval való küzdelem, amiről nagyszerűen írt és beszélt, és erről beszélgettünk tegnap este. Az a gond ugyanis, hogy ha valakinek azt mondod, hogy eltört a lábad, vagy cukorbeteg vagy, főleg ha a cukorbetegséget vagy az asztmát vesszük, amelyek mind krónikus betegséges és nem múlnak el, az emberek azt mondják: „Ó, és szedsz inzulint vagy van ilyen kis befújós adagolód az asztmára?” Te meg igent mondasz. Ha viszont azt mondod, hogy mentális problémád van, akkor annyi a válasz, hogy „Valóban? Nahát, milyen érdekes.” És az emberek legszívesebben máshol lennének. Nem akarnak a közeledben lenni, amit megértek. Természetesen megértem, de olyan ez, mint a hat lépés távolság, vagy a Kevin Bacon hat lépésben játék. Nem hinném, hogy az ember valaha is három vagy négy lépés távolságnál messzebb lenne valakitől, akinek mentális problémája van, és minél inkább elfogadjuk azt, hogy ezek mi vagyunk, hogy ez is része annak, hogy emberek vagyunk, annál jobbak vagyunk, hiszen akkor végre koncentrálhatunk azokra a dolgokra, amik számítanak a problémával való küzdelemben.

Kérdés: Mi a véleménye arról, hogy gyógyszert adnak azoknak a gyerekeknek, akik mániás depressziósnak tűnnek?

Stephen Fry: A gyerekek diagnosztizálása nagyon trükkös. Egyrészről nagyon jó, ha a diagnózis megalapozott, és elhisszük, hogy kiszűri azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy nagyon problémás lesz a felnőtté válás az adott gyerek számára. Másrészt pedig ott van az, hogy Ritalint vagy egyéb erős antipszichotikumokat adnak egy négy vagy öt éves gyereknek. Beszéltem egy pszichiátriai professzorral a Stanford Egyetemen. Ő az egyik vezető szakember ezen a területen, aki képes arra, hogy már egészen kicsi gyerekeknél diagnosztizálja a bipoláris zavart, nemcsak a figyelemzavart és hasonló dolgokat, amiket megszoktunk; és ő azt mondja, hogy a be nem avatkozás nem semleges lépés. Ha nem adunk gyógyszert valakinek, akit diagnosztizáltak, akkor lehetővé tesszük – az ő szóhasználatával élve –, hogy az agy mérgezze magát, ugyanis bármi történjen is az agy fejlődése során, az agy rosszul fejlődik, rossz összeköttetések alakulnak ki, rossz neuronjelzéseket küldenek, amelyek rossz útvonalakat hoznak létre, ha úgy tetszik. Mert nézzünk szembe vele, nem igazán értjük a hormonok egyensúlyát, vagy ha úgy tetszik, hormonok és neurotranszmitterek egyensúlyát. Ez a professzor azzal érvel, hogy a be nem avatkozás lehetővé teszi, hogy az agy rosszul építse fel önmagát, de mégis elég húzós egy kisgyereknek… még akár tíz vagy tizennégy éves gyereknek ilyen erős gyógyszereket adni, amikor az agy még fejlődésben van. Én nagyon nehéz kérdésnek találom ezt, Európában ez mindenképpen kirívó esetnek számít, de Amerikában gyakran megtörténik, de hát ott amúgy is több a bolond. Bocsánat. Nagyobb a népesség és jobbak a tudósok.

Folytatjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri.

Köszönjük szépen!

Kérdés: Ki volt az első szerelme?

Stephen Fry: Ki volt az első szerelmem? Nos, a nevét nem fogom elárulni, mivel az nem lenne rendes dolog, házas, gyerekei vannak, és nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a gyermekeit, de a regényeimben és könyveimben sokféle nevet adtam neki. Mint sok más első szerelem, a hozzám hasonlóan érzékeny emberek első szerelme kapcsán is éreztem valamiféle elsődleges írói arroganciát, ami miatt azt lehet feltételeznem, hogy az én tapasztalataim mindenki számára adottak. Néha ez igaz, legtöbbször az ember reméli, hogy igaz, és ezt szeretjük az írókban. Azt gondoljuk, hogy nahát, én is pont ugyanezt érzem. Időnként az ember kifejez egy érzést, amire mindenkinek az a reakciója, hogy „Mi van?” Ez aztán eléggé zavarba ejtő, de feltételezem, hogy amikor a legtöbb ember átéli az első szerelmet tinédzserkorában, egy hihetetlen lyuk nyílik fel bennük, és van ebben a lyukban minden: vágyakozás, fájdalom, öröm, egy hatalmas csomag mérgező érzelem, ami kéz a kézben jár a szépséggel és kinyílik a természetre és a dicsőségre, és hirtelen összeköti az embert az összes szerelmi költővel és az összes szerelmes dallal, amit valaha is írtak, és ez a robbanás az ember fejében és szívében semmihez sem fogható. Remény sincs arra, hogy az ember újra átélje azt az első, gondtalan, finom ujjongást, ahogy a költő mondja, de ugyanúgy megmarad az embernek, mint egy jó LSD trip. Bízhatunk benne, hogy időnként azért fel-felvillan belőle valami. Sosem fog elhagyni minket, és megtanít minket arra, hogy másképp nézzünk a világra, és másképp érezzünk. Neveli a lelket, ha úgy tetszik, és minden első szerelem alapvetően viszonzatlan, annyira hatalmas. Ez színtiszta odaadás, és olyan sok viszonzás szükségeltetik hozzá, hogy sosem lehet igazán viszonozni, és nem is várna az ember ugyanannyit vissza, mint amennyit ő ad. Olyan, mint egy atombomba. Mintha azoknak az energiáknak az összessége lenne, aki te vagy, és aki akarsz lenni, és amit szeretsz, és ami remélsz lenni, ez az egész berobban és lehetetlen egyetlen emberi lény számára kölcsönösen ugyanannyit felajánlani cserébe. Olyan lenne, mint a találkozás az antianyaggal. Majdhogynem fontos, hogy az ember bálványozzon valakit, vágyakozzon és epedjen. Így ez természetesen a legfontosabb esemény volt az életemben, és időnként felbukkan álmomban, és megint ugyanott vagyok, ugyanúgy remegek, mint akkor… Mivel írtam erről, kapok emaileket és Twittereket serdülőkorú emberektől, akik ugyanezen mennek át, és azt mondják, hogy „Olvastam a könyvét, és velem is ugyanígy volt, ugyanezen megyek keresztül, az a másik még csak rám se néz. Mit csináljak? Hülyét fogok csinálni magamból. Írjak neki verset? És mi van, ha visszautasít? Jaj, Istenem…” Elolvasom ezeket, és… Tudja, vannak ez a hatalmas sagák, ezek a romantikus eposzok, amelyek minden iskolában lejátszódnak, minden faluban és városban a világ összes országában. Ez a masszív érzelmi energia kifelé terjeszkedik, és ennek egy része teljes boldogtalanság. Az egyetlen dolog, ami elszomorít engem, az az, hogy a gyerekek alapvető közösségi hozzáállása olyan, hogy elnyomják ezt, elfojtják, úgy tesznek, mintha ez az egész nem létezne, és szégyellik magukat. Nem azért, mert ez transzgresszió, vagy éppen a homoszexualitás miatt, hiszen ugyanilyen problematikus ez a heterók esetében is. Semmi köze a szexuális beállítottsághoz, egyszerűen csak az az iskolai hozzáállás, hogy az ember nem beszél ilyesmiről. Az ember átéli ezeket az érzéseket, de a nyelvet nem használhatja, hogy beszéljen róluk. Egyszerűen csak nem lehet, habár úgy hiszem, a lányok valószínűleg jobbak ebben, és talán az online közösségek is segítenek, a chatszobák és az olyan helyek, ahol kifejezhetjük magunkat, de általánosságban szólva a 15-16 éves fiúkat sokkal jobban érdekli a sport, vagy ha nem is érdekli őket a sport, és a lelkük sóvárog, nem fogják kimondani, pedig jó lenne, ha kimondanák. 7ygiwi7l

Kérdés: Mit tanácsol azoknak, akik az igaz szerelmet keresik?

Stephen Fry: Azt hiszem, az embernek azt kell megkérdeznie magától, hogy azt szeretné-e inkább, hogy őt szeressék, vagy inkább ő szeret. Azt hiszem, megvan annak a kockázata, ha megemlítjük az enyhén vulgáris vagy testi párhuzamot a homoszexuális közösséggel, ahogy nagyon mókásan nevezni szokták. Miért nincs a heteroszexuálisoknak közössége? Miért nem mondunk olyasmit, hogy a heteroszexuális közösség tükrében ez meg az van? Mert van ez a dolog arról, hogy ki van alul és ki van felül, amit én teljesen hülyeségnek és nevetségesnek tartok. De a passzív-aktív ötlet elég nyilvánvaló, amiben meg tudjuk ragadni a lényeget, és azt hiszem, érzelmileg fontosabb ennek a megfelelője. Lehetséges, hogy vannak olyan emberek, akik egyforma mértékben akarnak szeretetet adni és kapni, de abból, amit a barátaimmal kapcsolatban látok, és magam is tapasztaltam, a legtöbb probléma abból adódik, hogy az emberek nem fogadják el az egyenlőtlenséget, amit akarnak. Nem értették meg, hogy a partnerük többet akar adni és kevesebbet kapni, vagy nem értették meg, hogy a partnerük többet akar kapni és kevesebbet adni. És amíg ez a két igény összehangolódik, addig csodálatos a dolog, de azt hiszem, az emberek egyetlen fajta szeretetről beszélnek, de az igény, hogy szeressünk és szeretve legyünk, nem ugyanaz. Az is része a felnövésnek, hogy erre rájöjjünk. 0iw71vss

Kérdés: Mitől lesz tartós a szerelem?

Stephen Fry: Hogy mitől lesz tartós a szerelem? Bárcsak tudnám. A szerelem is megbetegedhet, aztán újra meggyógyulhat. Közhely, de igaz, hogy az embernek dolgozni kell rajta, és a kommunikáció és a nevetés segít. A nevetés rettentően fontos. Rá kell jönni, hogy a hibákat inkább szeretni kell, nem pedig eltagadni vagy tudomást sem venni róluk. Ha valakit igazán szeretünk, akkor szeretjük a hibáit is, azt hiszem, és reméljük, hogy ők is szeretik a mi hibáinkat. De nem állíthatnám, hogy ismerem a titok nyitját arról, hogyan lehet megtartani a szerelmet. A remény egy másik dolog, ami fenntartja. fg3widuu

Folytatjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri.

Köszönjük szépen!

Mikor fedezte fel Oscar Wilde-ot?

Milyen eljátszani Wilde-ot?

Wilde beszél modern kérdésekről?

Jó szórakozást!

Kérdés: Mikor fedezte fel Oscar Wilde-ot?

Stephen Fry: Azt hiszem, és szerintem nem is tévedek, ha azt mondom, hogy az első pillanatban Oscar Wilde-dal kapcsolatban a nyelv fogott meg. Kicsi voltam, 11-12 éves, túl fiatal még ahhoz, hogy, nos, teljesen biztos legyek a szexualitásomban vagy abban, hogy ez mit is jelent. Azt hiszem, mindig is tudatában voltam a szexuális irányultságomnak, de sosem tudtam egészen, hogy mit is jelent ez. Szóval Wilde-nak ez az oldala később jött, de először a nyelv fogott meg. Emlékszem, Algernonnak van egy sora a Bunburyben, éppen a Bunbury, avagy jó ha szilárd az ember filmadaptációját néztem, és amikor Algernon azt mondja Cecilynek, hogy „Cecily, remélem, nem sértem meg, ha egészen nyíltan és őszintén kijelentem, hogy kegyedet minden tekintetben az abszolút tökéletesség látható megtestesülésének tartom.” (“Would you be in any way offended if I said that you seem to me to be in every way the visible personification of absolute perfection?”) Én meg előrehajoltam és… Akkoriban még nem volt se video, se TiVo, hogy megállíthassam az adást, így az agyamban játszottam le újra. „Cecily, remélem, nem sértem meg, ha egészen nyíltan és őszintén kijelentem, hogy kegyedet minden tekintetben az abszolút tökéletesség látható megtestesülésének tartom.” És azt gondoltam, milyen hihetetlenül szép ez, a lendület, az egyensúly, a ritmus. Milyen okosan van megszerkesztve ez a mondat, teli latin eredetű szavakkal, amik „–ation”-re végződnek, és mégis dalol a mondat, és mégis költői, hiszen az angol nyelvben a lírai és szép szavak legtöbbször nem olyanok, mint a personification. Ezek inkább olyan nem túl tetszetős, gyakorlatias szavak, de egyszerűen csak amiatt, hogy összetorlódnak a mondatban, vicces és gyönyörű és lélegzetelállító lesz az egész. Azt korábban is tudtam, hogy a nyelvet lehet olyasmire használni, hogy azt mondjuk: „Elnézést. Ki kell mennem a mosdóba.” Tudtam, hogy lehet olyanokat mondani: „Kérek még.” Tudtam, hogy a nyelvnek van egy funkciója, de az, hogy a nyelvet lehet táncoltatni, hogy örömet lehet okozni vele, hogy el lehet vele bűvölni valakit, teljesen új volt számomra, ezért aztán olvastam. Vidéken volt egy könyvtár, ami időnként eljött hozzánk. Akkoriban mozgókönyvtárnak hívták. Ez egy nagy teherautó volt, ami megállt fél mérföldre a háztól, én pedig lesétáltam oda, onnan szereztem az összes könyvemet. Megkérdeztem, hogy „Van valamilyük Oscar Wilde-tól?” És azt mondták: „Igen.” Mire én: „A Bunbury című darabot szeretném.” Mire ők: „Igen, azt hiszem, megvan nekünk.” Aztán megkaptam, ott volt a kezemben, és elolvastam, és nagyjából megtanultam az egész darabot. Még a mai napig is emlékszem rá: „Hallotta, amit az imént játszottam a zongorán?” „Nem tartottam illendőnek hallgatózni, uram.” És így tovább, ezzel kezdődik a darab. „Maga miatt sajnálom. Nem játszom jól. Jól mindenki tud játszani, én viszont nagyszerű kifejezőerővel játszom.” És így tovább.

És aztán megszállott lettem, és találtam egy Montgomery Hyde nevű ember által írott életrajzot Wilde-ról, így elolvastam az életrajzot, és itt változott meg minden. Ez az ember ugyanis nem csak a nyelv ura volt, ahogy már korábban mondtam (ez egyébként a saját szóhasználata), de ő egyfajta világi messiás is volt, egy bohém herceg a legfantasztikusabb erővel és szépséggel és komolysággal, és gyűjtötte a barátokat és megmutatta a dolgok valódi voltát, ahogy még senki, és mindennek tetejében ugyanolyan szexuális irányultságú volt, mint amit már sejtettem magamról. És nem csak az, hiszen természetesen ez rettenetes szenvedést okozott neki. Megvették miatta és a legrémesebb módon kitaszították, és amikor elolvastam a „De Profundis”-t, a levelet, amelyet Lord Alfrednek írt a readingi börtönből, azt hiszem, az volt életem egyik legkülönlegesebb pillanata. Természetesen, mint sok más ember az én generációmból, úgy nőttem fel, mintha Damoklész kardja függne a fejem felett a szexualitásom miatt. Az irodalom és az életrajzok nem szolgáltattak példákat arra, hogy a homoszexuálisok boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Akkoriban még nem használták a meleg szót. Szóval nyilvánvalóan hatalmába kerített az az érzés, hogy az életem kudarcra van ítélve, és nagy valószínűség szerint börtönben végzem, vagy szégyenben, és valami borzalmas fog történni velem, de maga a tudat, hogy utána csatlakozom majd Oscar Wilde-hoz, és aztán, ahogy életrajzokból megtudtam, másokhoz, André Gide-hez, Michelangelóhoz… Nagyszerű férfiak és nők egyfajta Olümposzához fogok csatlakozni, akik jobbak voltak, mint mások. Különlegesek voltak belül. Ők mintha nagyobb frekvencián rezegtek volna a művészetekben és a szépségben, csodálatosabb harmóniákat szólaltattak meg, mint a legtöbb ember, és büszke voltam arra, hogy én is kiválasztott vagyok, még ha halálra ítélt kiválasztott is. Ez volt ez én szentimentális és serdülő válaszom a szexualitásomra. Nem tudom elképzelni, mennyire más lett volna, ha húsz évvel később születek egy olyan világba, ahol van internet és sokkal nyitottabbak a dolgok. Biztos vagyok benne, hogy sokkal kevésbé lett volna nyomasztó, de azt gyanítom, hogy kevesebb irodalmat olvastam volna, és sokkal kevésbé érdekelt volna az intellektus és az elme élete. Jobban érdekelt volna a kufircolás, mert az egyszerűbb lett volna, azt hiszem. Sokkal kevésbé lett volna bűntudatom. Habár az a kor, amelyben felnőttem, kárpótolt az úgynevezett irodalmi társasággal. 0cy84oyb

Kérdés: Milyen eljátszani Wilde-ot?

Stephen Fry: Igen. Habár úgy nőttem fel, hogy szerettem Wilde-ot és gyűjtöttem a könyveit, még elsőkiadásokat is próbáltam beszerezni, soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd eljátszhatom őt. Egyszerűen elgondolhatatlan volt, mégis megtörtént. Amikor a harmincas éveimbe léptem, észrevettem azt, hogy úgy mondjam, hogy hajlamom van a teltségre. Kezdtem kicsit dundi lenni, a hajamat is kicsit olyanra növesztettem, mint az övé volt, habár ez teljesen irreleváns annak szempontjából, hogy megfelelő vagyok-e valakinek az eljátszására… Ez csak még jobban beleültette a bogarat a fülembe, és az angol színész, Bennett egyszer megállított a Jo Allenben, Londonban, ahogy elsétált az asztal mellett, és azt mondta: „Figyeltelek a terem másik végéből, és hirtelen eszembe jutott, hogy szörnyen hasonlítasz Oscarra. Tudod, el kellene játszanod valamikor.” És akkor elgondolkodtam… és belenéztem a tükörbe. Kimentem a mosdóba, belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamban, hűha, és nem is gondoltam rá többet. Időnként az emberek elővették az a fájdalmasan kiszámítható kifejezést, hogy „born to be Wilde” (Wilde-nak született), aztán egyszer csak megkeresett Julian Mitchell, az író és Brian Gilbert, a rendező, valamint Marc Samuelson, a producer, akik ezen a projekten dolgoztak, és megkérdezték, eljátszanám-e Oscar Wilde-ot. Elképesztő ajánlat volt, és ami még elképesztőbb volt, hogy a konzulensük ez az elbűvölő ember volt, Merlin Holland, aki Oscar unokája, és fiatalabb volt, mint Wilde a halála idején. Az történt ugyanis, hogy Wilde kisebbik fia, Vivian Holland nagyon későn nősült, és nagyon későn született gyermeke, így Wilde unokája száz évvel utána élt és annyi idős volt, mint Wilde, ami nagyon ritka. Szóval egyébként is nagyon izgalmasnak és újnak tűnt ez az egész. Felkészültem, természetesen annyit olvastam, amennyit csak lehetett, de semmi sem készít fel arra, hogy… hogy minden nap fel kell kelni, és azon aggódni, hogy vajon nem hagyom-e őt cserben. Úgy értem, abban teljesen biztos voltam, hogy Wilde nem csak egy epigrammagyár volt, nem csak egy gép, ami pimasz szellemességeket szór magából, miközben olyanokat mond, hogy ó, milyen borzongatóan borzalmas borz, vagy hasonlók. nevky25y

Mindenki, aki Wilde-ról beszélt, leírta, milyen telt és súlyos volt a hangja, milyen komolysággal nézett az ember szemébe, ami miatt annyira vicces volt, hiszen mindent úgy mondott, mintha az abszolút igaz lenne, amikor kimondott valami sziporkázó paradoxont vagy aforizmát, egy kifordított kifejezést, mint például azt, hogy „A munka az italozó osztály átka.” Nem idézőjelben mondta, mintha tudná, hogy ez egy vicc. Úgy mondta, mintha abban a pillanatban látta volna meg az igazságot abban a dologban, amitől az csak még viccesebb lett, de ez az egész modorára jellemző volt: volt benne valami közvetlen egyszerűség, semmi modorosság… Szóval még ha reménytelen eset voltam is, reméltem, hogy ezt az egy dolgot át tudom adni Wilde-ról, ami eszméletlen érzés volt.

Másrészt pedig természetesen az emberek homoszexuális mártírként gondolnak rá, és homoszexuális ikonként, és a kor szimbólumaként, de emellett csodálatos apa is volt, amíg a botrány ki nem bukott vagy bele nem keverték. A botrány nyilvánvalóan katasztrofális hatással volt a családjára, a hűtlensége nem a jó apa tette, azonban ő tényleg szerető, kedves apa volt, és megalkotta az egyik legnagyobb ajándékot a gyerekek számára, amelyek pedig a meséi, amiket szerintem nem ismernek eléggé. Szerintem teljesen a Grimm- és Hans Christian Andersen-mesék színvonalán állnak. Csodálatos mesék. Megvan bennük minden érték, és még valami plusz is, a szív nagysága, és a szépség és bűbáj, és valami lenyűgöző, szinte profetikus vízió arról, hogy milyen szenvedéseken és fájdalmakon kell majd keresztülmennie Wilde-nak, milyen áldozatokat kell meghoznia, habár ezek a mesék akkor íródtak, amikor a legboldogabb, leggazdagabb, legnépszerűbb volt. Végig ott lebegett valamiféle katasztrófa a történetekben, ami egészen megdöbbentő, ezért mondom, hogy profetikus.

Kérdés: Wilde beszél modern kérdésekről?

Stephen Fry: Azt hiszem, igen. Wilde nagyon sokat tanít nekünk, és még 120 év elteltével is minden ugyanolyan igaz, mint akkor volt. „Az emberi lélek a szocializmusban” című esszéjében csodálatosan írt a sajtóról. A középkorban ott volt a kínpad, ma pedig itt a sajtó. Egészen zseniálisan megjósolta a sajtó elképesztő méretű növekedését, hogy mennyire helytelen, hogy a sajtóban mindig az egyedi emberek magánéletén van a hangsúly, nem pedig azon, hogy megosszuk egymással az igazságot, a szépséget és új fejleményeket, és attól tartok, én egyáltalán nem is szeretem a sajtót. Szeretem tudni, hogy mi történik a világban, de ez csak egészen apró része annak, amit a sajtó közvetít, így már vagy tizenöt éve nem olvastam újságot. Igen, tizenkét éve biztosan nem, és brit újságot meg aztán főleg nem, és úgy találom, hogy nagyszerűen boldogulok nélkülük. Nem csak arról van szó, hogy kevésbé érzem így magam nyomorultul, hanem így aktívan boldogabbnak érzem magam. Mintha valami hatalmas súly gördült volna le rólam azzal, hogy nem kell mások véleményét olvasnom, és teljesen megértem, mások miért nem akarják az én véleményemet olvasni. Nem is kell nekik, és ez a dolog szépsége. Wilde megértette, hogy van valami iszonyatos düh az újságírók bizonyos osztályában amiatt, hogy nem hallják őket, még akkor sem, ha minden olvasóhoz elérnek. Kicsit becsavarodnak attól, hogy valaki más nem hallja őket vagy nem figyel rájuk, és szeretnék egyenesen beleordítani a rosszindulatukat annak a fülébe, akire ez irányul, és ha úgy érzik, hogy az illető nem veszi az adást, az nagyon idegesíti őket, mert ők bántani akarnak. Ténylegesen meg akarnak bántani embereket, ami egy nagyon szerencsétlen dolog. Én egyszerűen csak nem akarok ennek része lenni, és mégis része voltam. Nem úgy beszélek, mint valami hatalmas nemes lélek, aki könnyen megbántódik és együtt kell vele érezni. Évekig újságíró vagy legalábbis cikkíró voltam a The Daily Telegraph-nál Angliában, ami a legsikeresebb lap, vagy legalábbis ez megy el a legtöbb példányban a komoly lapok közül, és láttam, milyen könnyű megmérgeződni… Nincs annál könnyebb, mint írni egy cikket valami ellen; rettentő egyszerű, gyakorlatilag megírja önmagát. Az embernek csak dühösnek kell lennie valamire, aztán felháborodva puffogni egy sort, dühöngeni és megbotránkozni, epét okádni és gúnyolódni; az a szöveg megírja önmagát. Ha az ember valami mellett ír, az szentimentálisnak és érzelmesnek tűnik, és sokkal nehezebb jól megírni. Szóval a sikeres cikkírók, legalábbis a brit sajtóban mind rosszindulatúak, jól megy nekik a rosszindulat, egészen csodálatosak tudnak lenni, és ha az ember osztja a nézeteiket, akkor a rosszindulatuknak lehet örvendezni. Ha meg nem, akkor meg azt lehet mondani rájuk, hogy állatok, felháborítóak. Elég idegesítő tud lenni. Ez nagy kár, és ez az egyik oka annak, hogy miért szeretem az online világot, mert habár itt is vannak túlzások, az ember megválaszthatja, hogy az online világnak pontosan melyik részében akar élni. Ebben az értelemben az ember megteremtheti a saját királyságát, így vannak az olyan dolgok, mint a Twitter, és a hasonló oldalak, ahol hasonló nézeteket valló emberek összegyűlnek – biztos vagyok benne, hogy találnék elborzasztó nézeteket, amiket én felháborítónak és ostobának tartanék, de egyszerűen csak nem kell követnem őket, letilthatom őket, és sose fogom megtudni még azt sem, hogy léteznek, ami nagyszerű dolog.

Ugyanígy, amíg egy blog olvasása közben az ember nem pillant le az oldal aljára a komment szekcióba, ahol a trollok lappanganak, ahol a rosszindulat burjánzik, mert vannak elgennyesedett, forrongó savtengerek, ahova az ember ha csak a lábujját bedugja, máris elbúcsúzhat az egész lábától, annyira túlteng a rosszindulat ott. Megint előjön ez a harag, hogy „Hallatni fogom a hangom, és nemcsak hallatni fogom, hanem sértegetni is fogok. Bántani fogok. Marcangolni fogok. Sebesíteni. Visszavonhatatlanul szét akarom verni az értelmét mindenkinek, aki ellent mer mondani nekem.” Ez a fajta hozzáállás nagyon erős a neten, és bármennyire is dicsőítjük a demokráciát és nagyszerűséget, ami az online világban létezik, tudnunk kell az emberiség sötét oldaláról is, aminek muszáj hallatnia a hangját, és nem tudják elviselni az olyan embereket, mint amilyen például én is vagyok, akiknek több Twitter követőjük van, vagy akinek a honlapját többen látogatják. És minél többet látják ezt, a web annál inkább fogja tükrözni az ő nézeteiket a társadalom gonoszságáról és tévedéseiről, amelyben valaki mindent elér, mások meg semmit, és annál több lesz a keserűség. Szerintem ez nagyon bonyolult, mert én semmiképpen sem akarom, hogy a neten kialakuljon egy arisztokrácia. Azt hiszem, a dolog szépsége a legjobb állapotában az, hogy valódi egyenlőséget nyújt és valódi kölcsönösséget egy Twitterező és a követői között, vagy egy blogger és az olvasói között. Nem arról van szó, hogy egy oldal látogatói mindig ugyanazok és állandóak, és nem úgy működik, mint a műsorszolgáltatók régi modelljei, hanem ez sokkal inkább fluktuáló, és a műsorszolgáltató maga is vevő lesz, a tévéállomás is néző lesz, és amíg az emberek elhiszik ezt és ennek megfelelően viselkednek, addig van valódi remény az információáramlás fejlődésére.

l16nwyeb Folytatjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút kérdésenként. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri. Köszönjük szépen!

A következőkben gyermekkoráról és az ideális családról hallhatunk:

Milyen volt a gyerekkora?

Ki állt önhöz legközelebb gyermekkorában?

Mi kell egy jó családhoz?

Jó szórakozást!

Kérdés: Milyen volt a gyerekkora?

Stephen Fry: Olyan családból származom, ami a felszínen tipikusan angolnak tűnhet, olyan értelemben, amit mondjuk egy amerikai tipikusnak tarthat. Vidéki házban éltünk kertészekkel és kedves személyzettel, eléggé nagystílűnek tűnt a dolog. Hét éves koromban elküldtek általános iskolába, ami Angliában héttől tizenhárom éves korig tart. Bentlakásos iskolába küldtek, 200 kilométerre otthonról, és ez megint csak nagyon hagyományosan angol dolog volt, amit az ember felső, felső-középosztálybeli neveltetésnek nevezhet, és ahol én klasszikus oktatásban részesültem. A szüleim mesésen művelt emberek voltak. Mindketten egyetemet végeztek, mindketten kiváló tudósok voltak. Alan, az édesapám fizikus volt, édesanyám történész, de ő nem volt tipikus képviselője a társadalmi osztályának, ugyanis édesanyám szülei zsidók voltak. Ő európai zsidó, Nagy-Britanniában született, de a nővére még a család eredeti hazájában született, ami ma Szlovákia, de akkor Magyarország volt, és egy rövid időre pedig Csehszlovákia, így egy egészen egzotikus elegy jött létre. Édesanyám családjában olyan emberek voltak, akik az ételről beszéltek, ami a hatvanas években, amikor felnőttem, nagyon nem angol dolognak számított. Egzotikus akcentusuk volt meg minden ilyesmi, de nem voltak zsidó vallásúak. Egyszerűen csak büszkék voltak arra, hogy zsidók, és sokan vannak Izraelben. Akik túléltél a Holocaustot, Izraelben voltak, vagy a legtöbben Amerikában. Idilli gyermekkor volt, ha a házat nézzük, és azt, hogy milyen szerencsések voltunk, ebből a szempontból fantasztikusnak tűnik. De természetesen annak a gyermekkornak, ami az ember fejében zajlik, semmi köze nincs ahhoz, ami kint van, szóval így az általános ragacsos serdülő Sturm und Drang volt.

Kérdés: Ki állt önhöz legközelebb gyermekkorában?

Stephen Fry: Mindig édesanyám állt hozzám a legközelebb, mert ő egy rendkívül melegszívű, hihetetlenül barátságos és szeretetreméltó ember. Általában meghökkennek rajta az emberek, az ő pozitív mivoltán. Ő a legmosolygósabb ember, akivel csak találkozhatsz. És ez nyilvánvalóan sok melegséget és közelséget adott. Az apám meglehetősen zárkózott volt. Úgy gondoltam rá… Írtam erről az önéletrajzomban, hogy úgy gondoltam rá, mint Sherlock Holmesra. Ő ugyanolyan mélyen racionális ember volt, és hihetetlenül zseniális a fizikai, matematikai és zene tudása miatt. Kisfiúként a Szent Pál Katedrális kórusában tanult, gyönyörűen zongorázott, nagyon kifinomult zeneértéssel rendelkezett, és ugyanakkor egyfajta hatalmas intellektuális szigorral is. Nekünk gyerekeknek, a bátyámnak, a húgomnak és nekem egészen hűvösnek és félelmetesnek tűnt, egészen ijesztőnek. Nagyon keményen dolgozott. Otthon dolgozott. A ház istállórészét, ami egy egészen nagy istálló volt, átalakította laboratóriummá és ott dolgozott. Sosem volt részünk abban az örömben, hogy a házon kívül lássuk őt. Úgy értem, mindig a dolgozószobájában volt, és mi sosem tudtuk egészen biztosan, hogy hol is van, és ha valami zajt csaptunk, akkor úgy éreztük, mintha vihar készülne kitörni, szóval egészen ijesztő ember volt, bár természetesen nagyon jóban voltunk, de ez rettentő bonyolult volt.

Kérdés: Mi kell egy jó családhoz?

Stephen Fry: Mi kell egy jó családhoz? Nos, gondolom, szeretet, nyilvánvalóan. Olyan szeretet, amelyet gyakran humorral kell megolajozni. Szerintem az a kulcs, ha a családtagok tudnak egymáson nevetni és tréfálkozni egymással, és ha tudnak együtt vidámak lenni. A humor olyan, mint a kutya nyelve, vagy még inkább, mint a kutya orra, amelynek hidegnek és enyhén nedvesnek kell lennie, és egy állatorvos megmondja, hogy ez annak a jele, hogy a kutya egészséges. Azt hiszem, a hideg, nedves orr családi megfelelője a humor. Ha egy családban nem nagyon nevetnek, az valamiféle diszfunkció vagy betegség jele. Talán az is diszfunkció, ha túl sokat nevetnek. Ki tudja? A családok annyira különbözőek. Még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy… aki azt gondolta, hogy normális családban él. Gyerekként mindenki azt hiszi, hogy az ő családja fura, és idegesítően hat a saját famíliánk különcsége. Nagyon különös dolgot kérnek tőlünk, de ahogy G. K. Chesterton is mondta, micsoda súlyos felelősséggel jár az, hogy a gólya ledob bennünket egy véletlenszerűen kiválasztott kéményen, és amikor kicsomagolnak bennünket, boldogulnunk egy rakás idegennel, akik minket bámulnak. Mert bár igen, azonos a DNS-ünk, tudjuk, hogy ők a saját húsunk és vérünk, azonban nem mi választottuk őket. Ők csak egy rakás idegen. Itt van ez a fickó, akit Apunak kell szólítani, és itt van ez a nő, őt meg Anyunak. Ez a lány a nővérem, az a fiú a bátyám, és egy életre össze vagyunk láncolva.

Emlékszem, amikor egyszer teljesen… nos, azt nem mondanám, hogy bolondot csináltam magamból. Egyszer kiküldtek egy mormon gyűlésről, amikor először jártam Salt Lake Cityben. Szó szerint csak turista voltam, és ahogy barangoltam a városban, odajött hozzám egy szürke inges nő, és megkérdezte, hogy szeretnék-e körülnézni. Én pedig azt feleltem: „Nagyon kedves öntől.” Aztán a hölgy elkezdett másokat is odagyűjteni, és rájöttem, hogy aki a túrát vezeti, mormon, és egy kis toborzás is folyt, mert a mormonok meglehetősen szeretnek téríteni. Egyébként a túra jó volt, láttunk egy imaházat, meg ezt, meg azt, és egyszer csak azt mondta a nő, hogy „Szeretnék önöknek mesélni egy kicsit a mormon egyházról.” És mi mind udvariasan álltunk, mire azt mondta, hogy a másvilágon a családok újra együtt lesznek majd. Mindenki a családjával lesz mindörökké, mire én feltettem a kezem, és megkérdeztem, hogy „Mi történik azokkal, akik jók voltak?” Erre ő: „Távozna, kérem?” Mindenki nevetni kezdett, de szerintem ez tényleg nevetséges ötlet. Hogy lenne már az vonzó, hogy az ember ott ragad az összes nagynénivel meg unokatestvérrel meg mindenkivel? Jó ég, az összes alkoholista vagy enyhén deviáns nagybácsival. Jézusom, hát ez az elképzelhető legborzasztóbb sors, ők meg azt hiszik, hogy erre majd harapnak az emberek. Igen, ezt ígéri a mi egyházunk. Jó Isten. Persze nem kell ahhoz túlságosan okosnak lenni, hogy az ember észrevegye, hogy az egyház teljesen a nőkre fókuszál d’un certain âge, ahogy a franciák mondják, bizonyos korú nőkre, akik elvesztették a gyermekeiket, mert azok már felnőttek, és elvesztették a szüleiket, mert azok meg meghaltak, és magányosak, és még mindig bennük van a méhkirálynői fészekrakó ösztön, és őket csábítják be a mormonok azzal, hogy „Ha bennünket követsz, megígérjük, hogy az egész családod ott lesz körülötted a mennyben.” És azt hiszik, mekkora királyság. Mindenki más meg azt, hogy mekkora szívás.

Folytatjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút kérdésenként. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri. Köszönjük szépen!

A következő kérdések Fry valláshoz való viszonyát firtatják:

Miben hisz?

Mire jó a vallás?

Vannak-e olyan vallási vezetők, akiket csodál?

Jó szórakozást!

(a videó eleje az előző kérdést is tartalmazza)

Kérdés: Miben hisz?

Stephen Fry: Érdekes kérdés. Az ateizmusnak elég rossz a sajtója, és azt hiszem, inkább humanistaként jellemezném magamat. Nem hiszek Istenben. Nem hiszem, hogy van Isten. Ha hinnék, akkor több istenben hinnék. Szerintem a monoteizmus rémes. Ez a félreértés az, ami számomra teljességgel döbbenetes. Tökéletesen meg tudom érteni, hogy miért is képzelné azt bárki, hogy minden dolog, minden élőlény, minden jelenség, ami elkísér minket életünk folyamán, az ég, a hegyek, a természet szellemei. El tudom képzelni, hogy miért akarná felruházni őket az ember egy belső valamivel, egy belső animusszal, amit az adott dolog istenének neveznének. Ezt értem. Ez egy gyönyörű és elragadó gondolkodásmód, és meg tudom érteni azt a görög elgondolást, hogy vannak a villám vagy a háború vagy a bölcsesség alapelvei, amelyeket Pallas Athéné vagy Árész vagy akármelyik isten testesít meg, és ennek így tényleg van értelme. De azt mondani, hogy egyetlen isten van, aki mindent létrehozott, és aki… Mi? Miért? Ki mondta? Hol? Ugyan már. Nagyon bírom, amikor az emberek mondjuk David Attenborough-t vagy a Discovery Planetet nézik, ahol láthatjuk a természet abszolút fenomenális nagyságát és összetettségét és az elképesztő szépségét; és ahogy ezt nézzük, megszólal mellettünk valaki: „És hogy mondhatod azt, hogy nincs Isten? Hát nézd meg ezt.” És aztán öt perccel később már látjuk egy parazita féreg életciklusát, ami beleveszi magát egy kisbárány szemébe és belülről megeszi a szemgolyót, amíg a bárány iszonyú kínok között kiszenved, és ilyenkor odafordul az ember a mellette ülőhöz és megkérdezi: „Igen, és hol van most a te Istened?” Nem lehet azt mondani, hogy van Isten, mert a világ csodaszép. Magyarázatot kell adni a csontrákos kisgyerekekre is. Magyarázatot kell adni arra a tényre, hogy majdnem minden vadon élő állat hatalmas nyomás alatt él, nincs elegendő élelme és erőszakos és véres halált fog halni. Nem lehet azt megtenni, hogy az ember csak a jó és kedves részeket választja ki, és azt mondja, hogy ezek alapján van Isten, és nem veszi figyelembe a természet valós arcát. A természet csodáját a maga teljességében kell szemlélni, és ez egy csodálatos dolog. Teljesen lenyűgöző, és az nem igaz, hogy egy ateista vagy humanista, ha úgy tetszik, nem csodálkozik rá a valóságra, a dolgok igazi voltára. Épp az a lényeg, hogy mi végig csodálkozunk. Nem csak megállunk, és azt mondjuk, hogy amit nem értek, azt Istennek fogom nevezni, ami így is történt az emberiség történetében. Mondhatni, Isten volt minden ezer vagy kétezer évvel ezelőtt csak azért, mert majdnem semmit sem fogtunk fel a természeti világ működéséből, ezért minden Isten lehetett, és ahogy egyre több mindent értettünk, Isten egyre inkább visszahúzódott, és most meg már alig maradt meg valahol. Azokban a dolgokban maradt meg, amiket nem értünk, amik fontosak, de szerintem ez egy sértés az emberiségre nézve, és a görögöknek volt igazuk. A görögök tökéletesen értették, hogyha voltak isteni lények, akkor azok szeszélyesek voltak, gonoszak, legtöbbször rosszindulatúak, temperamentumosak, irigyek és sokszor eléggé kellemetlenek, ugyanis ha azt mondjuk, hogy jó, ha lesznek istenek, akkor el kell ismernünk, hogy a legjobb esetben is szeszélyesek. Az biztos, hogy nem következetesek, és egyáltalán nem szeretik mindannyian az emberiséget. Úgy értem, ez egyszerűen nem elég jó.

Ha felhatalmazzuk magunkat a tetteinkért vállalt felelősséggel, felelősséggel a sorsunkért és az etikai és erkölcsi alapelveink megalkotásáért és fenntartásáért, ami pedig a legfontosabb dolog, akkor ez nem azért van, mert az lenne a legnagyobb sértés az emberiség számára, ha azt mondanánk, hogy szükségünk van egy istenre az erkölcsi normáinkhoz? Logikailag nagyon világosan be lehet bizonyítani, ez mennyire abszurd lenne, mert ez a logikai-erkölcsi normarendszer, ami Istentől származik, mindig megmérettetik az ember saját erkölcseivel szemben. Ez egy bonyolult érv, de az az elképzelés, hogy nem tudjuk magunktól eldönteni, hogy mi jó vagy rossz, hogy egy könyvből kell ezt kiolvasnunk, amit két-három-négy-öt-hatezer évvel ezelőtt diktáltak le egy meglehetősen forrófejű és neurotikus sivatagi törzsnek, nos, ez az elképzelés egyszerűen sértő. Úgy értem, ha lenne Isten, ő azt akarná, hogy több eszünk legyen annál, mintsem hogy mindenben az ő magyarázatára hagyatkozzunk. Nem? Ha szabad akaratot adott nekünk, akkor vajon ő azt akarná, hogy azt mondjuk: „Nem, mindenben ahhoz kell tartanom magam, ami ebben a könyvben le van írva, az összes törvényt be kell tartani a körülmetélésről és az evésről és… mi legyen a menstruáló nőkkel? Engedelmeskedni fogok mindannak, ami oda le van írva. Nem fogok a saját fejemmel gondolkodni, mert ezt nem kérik tőlem.” Ugyan már. Ez egyszerűen csak nem elég jó, és vitatkoznom kell azokkal az egyénekkel, akik ájtatosak és akiknek van hitük. Nem akarom gúnyolni őket. Igazán nem, de legyek átkozott, ha hagyom, hogy ők mondják meg, hogy mit csináljak a testemmel, vagy ha hagyom, hogy egy új sötét kor elvitassa azokat a rendkívüli eredményeket, amiket a felvilágosodás nyert meg az elmúlt 400 évben.

Kérdés: Mire jó a vallás?

Stephen Fry: A maga idejében sokat tett a zenéért, de ez a történelem funkciója. Tény, hogy a zeneszerzők mindig a hatalom, vagy a hatalom és pénz érdekében írnak, és ez a klasszikus és koraromantikus időszakban is így történt, amikor a hatalom és a pénz az egyházé volt, így nagyszerű misék, kórusművek és oratóriumok íródtak. Nyilvánvalóan a barokk kor volt ennek a csúcspontja, Mozart utolsó műveiig és rekviemjéig, Beethoven Missa solemniség és Mendelssohnig, és így tovább. Születtek fantasztikus vallásos művek, a festészetben hasonlóan, de ez azért történt, mert ők voltak a hercegek. Az egyház hercegei. Voltak hercegi érsekek, akik alkalmazták Mozartot. Ezek nem spirituális lények voltak, akik belenevelték volna ezekbe a zeneszerzőkbe a fenségesség érzetét, ami miatt a zenéjük fenséges. Verdi vagy Mozart rekviemjének vagy Bach darabjainak abban rejlik a nagyszerűsége, hogy fantasztikus, hihetetlenül emberi művek, és mint minden nagyszerű emberi dolog, ezek is a végtelent célozzák meg. A szépséget célozzák meg. Egy vallásos ember ezt isteninek nevezné. Lehetne humanistának nevezni. Lehetne bármi másnak nevezni. A vallás erre jó volt, és jó volt az építészet számára is, mivel hatalmas épületekre volt szükség, hogy összetereljék a tömegeket az istentiszteletekre, és sok pénzt költöttek rájuk, és ezek nagyszerű építmények. Ezt mindenképpen el kell ismerni. Viszont időben érkezik tőlük a vonat? Nem, nem érkezik. Ennyi az egész. És vannak jó emberek is, akik adakoznak a szegényeknek és gondoskodnak a betegekről, és így tovább, de ez nem szükséges és elégséges a vallás igazolására, ugyanis sok olyan ember van, aki nem vallásos, de szintén kedves a betegekkel és jó a szegényekkel, és törődik mások jólétével.

irlhurff

Kérdés: Vannak-e olyan vallási vezetők, akiket csodál?

Stephen Fry: Igen, nagyon is. Trevor Huddleston és Tutu érsek Dél-Afrikából két jó példa lehet, akik mindketten valódi vezetők voltak a vallásukban. Hadd gondolkozzam. Huddleston már meghalt, de Tutu még mindig él, és mindketten szörnyű igazságtalanságok ellen küzdöttek, és a pozíciójukkal járó összes hatalmat felhasználták a híveik között, nagyon bátran felszólaltak, néha az egyházi hierarchia kívánságai ellenére is. Néhány felszabadító teológus, néhányan őrült kommunisták, néhányan csak rendes liberálisok, akik a római katolikus egyház borzasztó tanai ellen harcoltak például, és vannak egyéni hangok is, akik felszólaltak a bürokrácia, a dogmák és az egyházak tanai ellen, és természetesen vannak még azok az egyének is, mint például Bonheoffer Németországban, egy lutheránus lelkész, aki felszólalt Hitler ellen. Természetesen vannak jó és rendes vallásos emberek, és a Dalai Llama is elragadónak tűnik. Nem tudom. Szörnyű ez. Nem akarok úgy tűnni, mint valami rémséges egyházellenes figura, de…

Folytatjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút kérdésenként. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri. Köszönjük szépen!

Íme a második kérdés: Mely filozófusok befolyásolták?

Jó szórakozást!

Stephen Fry: Furcsa dolog a filozófia. Amikor a köznapi beszédben használjuk a szót, néha egészen mókás dolgokat lehet hallani. Mondják például, hogy „Nem jó dolog elkésni. Ez az én filozófiám.” Azt gondolná az ember, hogy ez egy meglehetősen nagylelkű leírása egy meglehetősen unalmas tannak ahhoz, hogy filozófiának nevezhessük, de fura, hogy általánosságban a filozófusoknak – legalábbis azoknak, akiket én olvastam, és akiket nagyra tartok – nincs ilyen értelemben vett filozófiájuk. Nincs szókratészi vagy dimechi vagy kanti életmód. Ők nem javasolnak etikai kódokat és életvezetési irányelveket. Nem ajánlanak filozófiát, amit követhetünk. Ők egyszerűen csak irdatlan mennyiségű kérdést tesznek fel, így ebben az értelemben az lehet a kérdés, van-e olyan filozófus, aki fontos a számomra. Nos, a magam részéről nagyon szeretem a Bertrand Russell-típusú grandiózus filozófiai túrákat, a filozófia történetét az úgynevezett preszókratikusoktól kezdve, Zénóntól Szókratészen és Platónon keresztül Arisztotelészig. Arisztotelészt sosem kedveltem igazán. Bár nyilvánvalóan zseni volt, egy ragyogó elme, és ő találta fel a logikát, szóval mit lehet rajta nem szeretni? Úgy vélem, a középkori gondolkodásra gyakorolt befolyása valószínűleg meglehetősen ártalmas és szerencsétlen volt azzal a sok kategóriával és hasonlókkal, de aztán ez kitágult Spinozával, aztán jött Kant és a felvilágosodás kora. És Locke, bizony. Szerettem Locke-ot. Remek filozófus volt. A nagyszerű bennük az az, hogy… Amikor az ember a filozófus szóra gondol, meglehetősen ijesztőnek hangzik, különösen, ha a logikáról és a szimbolikus logikáról van szó, és a hegeli filozófiákat én magam elképesztően nehéz olvasmánynak találom. Olyan, mint amikor az ember meg akar fogni egy lazacot. Tudja, hogy minél jobban szorítja, annál többet ugrál, kicsúszik az ember kezéből, és hoppá, már el is tűnt, aztán az ember megint elkezdi üldözni, és nagyon hülyének érzi magát… Azt hiszem, a kérdezés szépsége és egyszerűsége, amit különösen Kantnál lehet megtalálni, egyszerűen csodálatos. Olyan ez, mint a fraktálokat alkotó egyszerű alakzatok: a legapróbb elegáns megfigyelés vagy kérdés valamiről egy elképesztően összetett dolgot von maga után, ami arra készteti az embert, hogy gondoljon újra mindent. Szóval úgy vélem, a filozófia nagyon fontos dimenzió, de azt hiszem, manapság hajlamosak vagyunk slendriánul gondolkodni róla. Vagy azt gondoljuk, hogy a buddhizmus filozófia, vagy valami keleti dolog az, ami azt mondja, hogy legyünk jók meg spirituálisak, és kész, amivel nincs is gond. Úgy értem, nyilvánvalóan hiszek a kedvességben meg a jóságban és sok spirituális dologban, de attól tartok, hogy az igazi intellektuális kérlelhetetlenség és a logika keresése hihetetlenül kemény munkába kerül, és most olyan korban élünk, amelyben a kemény munkát ha nem is értékelik le aktívan, de mindenképpen kerülik vagy nem vesznek róla tudomást. Az emberek összevonják a szemöldöküket, és azt mondják: „Hm, ez egy kicsit unalmas és butaság is. Miért nem kerüljük meg a dolgot, és beszélünk mondjuk lélekről?” Hát ja, beszélhetsz lélekről, ha szerinted az filozófia, és ha szerinted az elég jó.

Szerintem a legfontosabb filozófia az, hogy nincs másvilág – az embernek mindenképpen ezt kell feltételeznie, még akkor is, ha nem igaz. Azt gondolom, hogy az ember egyetlen másodpercre sem függesztheti fel az ebben való hitét, mert ha azt hisszük, hogy ott lesz majd az örökkévalóság, amely során beszélgethetünk Mozarttal és Chopinnel és Schopenhauerral egy felhőn, és mindenfélét tanulhatunk, meg igazán megérthetjük a világot, akkor most nem is kell törnünk magunkat. Szerintem ez szörnyű hiba. Lehetséges, hogy van másvilág, és én meg iszonyú hülyének fogok tűnni, ha ez kiderül, de legalább akkor is lesz egy zsúfolt másvilág előtti életem, egy teljes életem. Ezért számomra az a legfontosabb, amit Kipling is mondott, ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked s te futsz vígan. Azt hiszem, ennyi az egész. Nincs értelme az időpocséklásnak, a lustaságnak, habár természetesen az isteni módon értett tétlenségnek is megvannak a maga előnyei. Óh, pofa be, Steve. Következő kérdés.

er5ke3w1

A következőkben közreadjuk a bigthink.com -on publikált Stephen Fry interjút kérdésenként. A magyar szöveg és a kiadó Hudácskó Brigitta, lelkes rajongónk kiváló munkáját dicséri. Köszönjük szépen!

Íme az első kérdés: Kik voltak azok, akik leginkább hatottak Önre? fh7yw2tx

Jó szórakozást!

Stephen Fry: Ha az írásról és a nyelvi tudatosságról beszélünk, akkor többen is voltak, elsősorban a W szekció: P. G. Wodehouse, Oscar Wilde és Evelyn Waughn. Ebben az esetben egyébként az Evelyn név férfit takar. És hozzátenném még Arthur Conan Doyle-t, a Sherlock Holmes történetek íróját is. Nagyjából hét és tizenkét éves korom között megszállottja voltam Sherlock Holmesnak, újra és újra elolvastam a történeteit, így nagy hatással volt rám az angol nyelv ritmusa és tónusa, ahogy ebben a grandiózus, tökéletesen viktoriánus modorban megjelenik. És ott volt még Dickens is, de igazából Oscar Wilde ébresztette fel a nyelvet a fejemben úgy, ahogy előtte még senki; valamint azt hiszem, az is nagy hatást tett rám, amikor megtudtam, milyen ember is volt valójában Oscar Wilde. Maga a tény, hogy valaki ilyen elképesztő intellektus legyen, ennyire ura a nyelvnek, ennyire elbűvölő és méltóságteljes, kedves, jóságos, de ugyanakkor boldogtalan és szerencsétlen is, hatalmas felfedezés volt egy tinédzser számára, hiszen a serdülőkor egyik nagy csapdája az a szinte paranoid búsongás, hogy az ember soha nem lesz elég jó, és mindenki más élete jobb, szebb meg teljesebb lesz, mint az övé. Mintha mindenki más részt vett volna egy titkos előadáson, ahol megtanították őket arra, hogyan kell élni, nekünk meg épp akkor kellett fogorvoshoz mennünk, vagy valamiért nem hívtak meg minket. És az a fantasztikus az olyan nagy írókban, mint Wilde, hogy ők elküldik neked azt az ominózus meghívót. Talán az a legjobb definíciója a karakternek és a minőségnek, hogy azok az emberek, akik igazán nagyszerűek, ahelyett hogy a saját nagyságukkal kérkednének, inkább azt az érzetet keltik, hogy te is olyan nagy vagy, hogy az ő nagyságuk téged is jobbá tesz. Azt mondták Oscar Wilde-ról, hogy miután együtt vacsoráztál vele, úgy álltál fel az asztaltól, hogy viccesebbnek, szellemesebbnek és okosabbnak érezted magad. Sok zseniális ember közelében mások kevésbé viccesnek, kevésbé okosnak és szellemesnek érzik magukat a másik humora, szellemessége és zsenialitása miatt, de Oscar Wilde-nak épp az ellenkező hatása volt. Kicsit olyan, mint amit Shakespeare mondott Falstaffról, nem csak önmaga élces, hanem oka a mások élcességének is.