Hogy kicsoda Stephen Fry? A brit kultúra fogadatlan, ám mindenhol szívesen fogadott nagykövete, akinek teljesen mindegy, milyen formában nyilvánul meg, valahogy mindig sikerül maradandót és – talán ez sem elvetendő – élvezeteset alkotnia. Legyen szó regényről, novelláról, stand-up comedy-ről, közszolgálati televízió műsorról, versről, vagy netán számítástechnikáról és mobil kommunikációs kütyükről, Mr. Fry-nak mindig van valami mondanivalója. És az olvasó/néző/hallgató pillanatok alatt azon kapja magát, hogy megszűnik körülötte a világ, és már csak a két méteres, törött orrú, csodálatos orgánummal, végtelen számú melléknévvel és kifogyhatatlan nyelvi kreativitással megáldott úriemberre figyelünk.
Ahogy ő maga mondja, 1957-re datálódik születése, ahonnan számítva egy évnyi hozzávetőleges csendet követően 1960-ra már összefüggő, értelmes mondatokban kommunikált környezetével. A legenda szerint négy esztendősen Mummy című első irományáért máris díjat kapott, majd egy-két próbálkozását követően 1979-ben Latin! című színműve elnyerte az Edinburgh Fringe első díját. Ezt követően egy olyan korszak köszön be életébe, amely már a magyar rajongók számára is ismerős lehet, hiszen az azóta Dr. House-zá avanzsált Hugh Laurie és további, azóta híressé vált barátaival (Emma Thompson, Craig Fergusson, Ben Elton, hogy egy meglehetősen hiányos listával szolgáljunk) olyan televíziós produkciók sora készült el, mint az a Fry & Laurie vagy a Fekete vipera, ahonnan – mondhatni – egyenes út vezetett a mozivászonra szánt színészi munkákig. Mivel Mr. Fry bevallottan Oscar Wilde megszállottja, nem meglepő, hogy rajongása tárgyát maximális kimunkáltsággal személyesítette meg az 1997-ben készült filmben, de hozzájárult a Gosford Park és a Szilveszteri durranások sikeréhez, sőt, mielőtt a Dr. Csont kollektíváját kigyógyította lelki nyavalyáikból, a fűszerlányok filmjében is feltűnt (Spice World).
Könyveit érdekes, hovatovább furcsa címekkel látja el – az olvasó kezében éppen forgatott A víziló talán meggyőző példának bizonyul, de egy másik regénye, a The Stars’ Tennis Balls címével az amerikai kiadók sem igazán tudtak mit kezdeni, így inkább átkeresztelték gyorsan Revenge-re. Kötetei elsődleges ismertetőjele a tőle megszokott nyelvi leleménygörgeteg: ha a történet éppen nem vesz valami észveszejtően komikus – vagy éppen, mint mondjuk a Making History egyes fejezeteiben, tragikomikus – fordulatot, akkor a nyelvezet bőven ad okot a térdcsapkodós kacagásra, amely a nyelv furcsa működésén és a további cizellálás lehetőségein való morfondírozáshoz vezet. Míg a Liar egy ügyes húzással a university novel nálunk kevéssé ismert műfaját ötvözi a kémtörténetek elengedhetetlen cselekményszálaival, addig a legutóbbi kötet, a The Ode Less Travelled egy formabontó költészeti tankönyvként is megállná a helyét. Míg a Paperweight szerzői előszavában kifejezetten kéri az olvasót, hogy véletlenül se essen neki a kötetnek egy ültő helyében, inkább mazsolázgasson a korábbi évek hosszabb-rövidebb publikációinak sorából, addig regényei (Liar, A víziló, Making History, The Stars’ Tennis Balls), de önéletrajza (Moab Is My Washpot) is feledteti a valós időt, tehát érdemes odafigyelni, mikor vesszük kezünkbe a szövegeket – fontos találkozó illetve megbeszélés előtt kifejezetten ellenjavallott.
Mr. Fry Norfolk és London között ingázva él, olykor az Amerikai Egyesült Államok felé történő mellékösvény beiktatásával, de az is előfordult már, hogy Afrikában kereste különleges, kihalófélben lévő állatok élőhelyét – utóbbi kiruccanásairól meglehetősen jól dokumentált multimediális feljegyzések is keletkeztek könyv, televíziós műsor (Stephen Fry in America illetve Last Chance to See) vagy éppen Twitter-csiripelések (twitter.com/stephenfry) formájában, hogy esetleges balesete miatti írásképtelenségéből fakadó podgram-jait (podcast programjait) már ne is említsük. Néha miniszterelnöki interjút készít (Tony Blair-rel beszélgetett a kultúra jelenkori helyzetéről), máskor megkísérli a költészet státuszát visszaállítani (The Ode Less Travelled), de ha épp ideje adódik két jelenet forgatása között, szívesen publikálja az internetes műfajok közt egyedülálló, blogban megjelenő esszéit, vagyis blesszéit, vagy olvassa fel valamelyik Harry Potter kötetet, hogy hangoskönyvként is élvezhető legyen a mű. Bárhol is jár, rajongóinak nem kell sokat várniuk a beszámolókra, hiszen Mr. Fry fiatalokat megszégyenítő biztonsággal és leleménnyel használja az új média adományait, így az sms-nyi üzeneteket azonnal közzétevő Twitter csatornáján azt is figyelemmel lehet kísérni, hogy két perccel ezelőtti tüsszentését követően sikerült-e papír zsebkendőt kunyerálnia valamelyik stáb tagtól, hogy úgy aludt éjszaka, mint egy begyógyszerezett disznó, vagy hogy éppen milyen idő van Los Angelesben – már persze ha éppen arra jár.
Folyamatosan frissülő honlapja (www.stephenfry.com) megannyi tevékenységének olvasztótégelye, mely munkásságának talán legadekvátabb virtuális bemutatótermeként is funkcionál, de saját közösségformáló (vagy netán közönségformáló?) erővel is bír. Ráadásul táptalajt is biztosít kütyü-függőségének, hiszen a The Guardian hasábjain publikált felhasználói véleménynyilvánításain túl honlapja geek státuszának szimbólumává is vált.
Munkássága számos forrásból építkezik, melyet ahelyett, hogy tagadna, fennen hirdet is: Douglas Adams barátsága alapvetően határozta meg nem csupán humoros oldalát, de folyamatosan formálódó világképét is, amihez szinte természetesen párosul Pelham Grenville Wodehouse prózájának ereje – utóbbi talán legismertebb karakterét, a komornyik Jeeves-t sokan mind a mai napig Fry megformálásához kötik, hiszen a televízió hatalma egy sorozat révén így rendelte el. Alastair Sim szinte minden egyes humoros megnyilvánulásában ott rejlik, és Oscar Wilde hatásának kimutatásához sincs szükség laboratóriumi körülményekre vagy irodalomtudományi képzettségre, hiszen még olyan kontextusokban is ihletként és vonatkozási pontként szolgál számára, mint például a New England-i szobák tapétája.
Minden előzetes hatás és befolyás ellenére Stephen Fry stílusa üdítően egyedi: nyelvzsonglőri mivolta ötvözi a gyermeki kíváncsiságot és nyitottságot a finoman csípős vagy alkalmasint direkt polgárpukkasztó megjegyzéseivel, a majd’ minden megnyilvánulásában érzékelhető műveltséget a populáris kultúra és a mindennapi élethelyzetek ihletett dokumentálásával, aminek eredménye a befogadó számára az elkerülhetetlen és mindent átfogó addikció. Fry, a kulturális jelenség, a szórakoztatóipari intézmény, a közszolgálati fenomén ugyanis nem kategorizálható csak íróként, csak színészként, de talán még a semmitmondó közszereplő nyitott skatulyadoboza sem elégséges meghatározásként. Igazi reneszánsz ember, akinek különböző médiumokban és stílusokban elkövetett munkássága összefüggéseiben egyre élvezetesebb és behatárolhatatlanabb profilt épít folyamatosan.
Még valami: Mr. Fry utál táncolni, ugyanis véleménye szerint ennek a tevékenységnek az égvilágon semmi értelme sincs – sőt, egyenesen zavarbaejtő foglalatosság. Talán ezért is adományozta magának a Lord of Dance címet.
