“Hogy is kezdődött? Talán Oscar Wild-dal és a boldog herceggel. Azután Stephen átvette a stafétát a róla készült filmben. Majd jött egy falat Fry és Laurie és nem volt visszaút…
A mi utunk különös és szürreális vidékre vitt, úgyhogy Stephen társasága nélkül egészen elveszettek lettünk volna. Ha megszorultunk csak felcsaptuk a könyvet. Ugyan, általában nem találtunk a helyzetünkön könnyítő megoldást, de megmártóztunk az ezerszínű szótengerben és mikor újra magunkra eszméltünk semmi nem tűnt többé elég drámainak ahhoz, hogy komolyan vegyük.
A dzsungelben kezdődött az egész, egy szerdai napon. Zsófi már korán felkelt, megmosdatta a prérikutyákat, kihordta az előző este egészen átnedvesedett almot az újszülött tevék alól és épp a lajhárokat próbálta kigabajítani egymásból. Általában mélyen alszom. A párom elmondása szerint csak akkor ébredek fel, ha álmomban elhatározom. Külső tényező ezen nem változtat. Meleg trópusi szél játszott az ereszről lógó kókuszlampionokkal. A tó felől gurgulázó gyerek hangok és vízcsobogás hallatszott. Egy csapat majom csapat kergetőzött a fák égbevesző ágai közt. Mozdulatlanul feküdtem az ágyon. Szeretem, ahogy az aktív világ lassanként visszatér minden tagomba. A szemem nyitom ki utoljára. Először a hangok járnak át, a mély, gyomorban érzékelhetőektől kezdve a fej hátuljában észlelhető ciripelésig. Utána a meleg és a levegő érintése omlik rám illatokkal és szagokkal, melyek egészen beborítanak és kitöltenek. Végül hirtelen éles kontrasztokkal és színekkel összeköt mindent a fény. Csak az a furcsa, ütemes zaj ne lett volna…
Fél hét. Egy gyors mozdulattal még a csimbumcirkusz előtt leállítom az ébresztőt. Pedig olyan jó lett volna megmerítkezni az erdei tóban. Zsófi persze édesdeden szunyókál tovább, valószínűleg még mindig a lajhárokkal küzd. Megpuszilom és három perc múlva már a házunk mozgólépcsőjén sietek lefelé, az egyik kezemben a tegnapi vázlatok a másikkal a taxit hívom. Sikerül elkerülnünk a reggeli dugót, de az egyik élesebb kanyarnál egy busz által kitarkart lámpa miatt épphogycsak nem kapunk telibe egy másik autót. Csattanás, fékezés, szitkozódás, szilánkok. Úgy tűnik mindenki megúszta ép bőrrel. Gyalog kell mennem. Ragaszkodnak hozzá, hogy várjam meg a mentőt, de már így is késésben vagyok és ha elég erősen szorítom a bal karommal nem is vérzik a lábam annyira. Valahogy lelépek. Olyan szobrok vannak ebben a városban, hogy mindig elcsodálkozom. Megpihenek egy parkban, picit szédülök a vérveszteségtől. A zsebemben találok egy kis mályvacukormorzsát, azt szórom a galambok elé – mindig lelkiismeretfurdalásom van, ha nem tudok mivel felelni a kérdő tekintetükre. Kicsit ledőlök a padra, mert úgy könnyebben megy a légzés. Fázom, augusztusban…?
Nem tudom, mióta szólongat már, de amint magamhoz térek kissé, felteszem a szemüvegem és szemügyreveszem. Tízévesforma fiúcska áll előttem, nagy kerek szemeivel betölti a fél szobát. Legalábbis felőlem nézvést. „Bácsi, kérem, megtetszettél halni? Báááááácsi!”, és most veszem észre, hogy ráncigál, a fejem neki-neki ütődik az ülésnek. – „Báááácsi! A film már két órája véget ért, mit tetszel itt csinálni?” Valahogy feltápászkodom, ösztönösen a lábamhoz kapok, de kezemmel épnek tűnik mindkettő, biztos csak nagyon elmacskásodtak. Kibotorkálok a moziból, megkeresem a fél üveg vodkát, amit a kuka mögé rejtettem, mert nem engedtek be vele. Összefogom magamon a szakadt zakót és megindulok a város széle felé, ahol egy romos házban húztuk meg magunkat Zsófival, aki már biztos aggódik hol lehetek. A vodka majd lehűti a kedélyeit meg a csípős nyelvét, hogy nem hoztam kenyeret. Elkezd szállingózni a hó, a város moccan még néhányat, aztán elteszi magát holnapra. Egy régi francia sanzont dúdolok félhangosan. Különös, nem is tudok franciául…”
Szavazzatok, hogy Zsófiék jussanak el Londonba!
